szerelem a háborúban

harmadik fejezet

-Miért hozott ide? Otthagyhatott volna.-kérdezem. 

Körbe pillantok a szobába és könyveket kezdem figyelni a polcon. Mindig is szerettem olvasni, de ez a szeretett szokásom abban a helyzetben elveszettnek tűnik. A férfi pár pillanatig csendben marad, majd megszólal. 

-Zsigeri megérzés volt.-ennyi volt a kapott válaszom.

-Megmentett...-suttogom.-Önnek nem lehetett volna ilyet tenni.-pillantok rá.

-Ezt én magam is tudom.-mondja.-Van rejteked, ugye?-érdeklődik.-Nyugodtan megnézheted ám azokat a könyveket.-még nézem pár pillanatig, majd felálltam és a hatalmas könyvespolchoz lépek, ahol a különböző műveket kezdem nézegetni. 

-Igen, van rejtekem.-adom neki a választ, miközben leveszek egy könyvet a polcról. 

-Hol?-szinte azonnal visszakérdez. Vállam fölött rápillantok és nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne válaszolni.-Nem fogom lerohantatni az épületet, tudom nehéz megbízni bennem, de próbáld meg, kérlek.-beleiszik italába. Előre fordulok és kinyitom a könyvet, amely kezemben pihen. 

-A szomszéd épület az.-kinyitom a könyvet és az első lapot kezdem olvasni.

-Maradjon is az, szólok az embereimnek, hogy hagyják békén.-azonnal megfordulok. 

-Tessék?-kérdezem. 

-Maradj abban a házban, ameddig csak tudsz, megpróbálom biztosítani, hogy ne menjen oda senki más.-agyam lassan fogja fel, amit mond, de ahogy megértem, szívem azonnal hevesen kezd verni. 

-De hát...miért?-értetlenül állok a férfi előtt, aki nem csak megmentette az életem, de tovább akarta segíteni azt. 

-Így legalább nagyobb esélyed lehet a túlélésre.-újat kortyol italából.

-Miért teszi ezt? Hiszen magának az lenne a dolga, hogy végezzen velem, mégis idehozott, megetettet, ellátott...és most azt mondja, hogy segít nekem bujkálni, ez őrültség, hiszen ebbe ön is belehalhat, ha kiderül.-visszateszem a polcra a könyvet.

-Szerinted nem tudom? Tisztában vagyok a kockázattal, de nem tehetek mást, egyszerűen nem!-hangja kissé megemelkedik, de azonnal abba hagyja a hangos beszédet, amint rémült fejemet látja.-Sajnálom, nem akartalak megrémiszteni.-mondja. Megrázom a fejemet, ezzel jelezve, hogy nem gond.

-Nekem most mennem kellene.-motyogom orrom alatt.

A férfi mellém lép és megfogja csuklómat, így indulunk el az ajtó felé. Halkan lépünk ki az irodából és hang nélkül indulunk a lépcső felé. Lebaktatunk, kilépünk az épületből és a férfi egészen a házig kísér. Némán akarok belépni a házba, magam mögött hagyva a ma hajnal történteit, de a férfi megragadja a kezemet, azonnal ráemelem tekintetemet. 

-Ez az én irodám.-mutat fel az ablakra az épület oldalán.-Minden reggel négykor és minden éjjel tízkor leeresztek egy kosarat étellel, eleget, hogy egész napra jusson neked.-magyarázza.-Erről nem szólhatsz senkinek, óvatosnak kell lenned vagy helyben főbe lőnek, értetted?-kérdezi. 

Nagyot nyelek a következmény hallatán, de bólintok. Ekkor elengedi a kezemet, majd otthagy. Végig nézem, ahogy elsétál a kis utcán és eltűnik egy jobb kanyarral. Azonnal belépek a házba és becsukom magam mögött az ajtót. Szívem hevesen kalapál és alig tudom felfogni, hogy mi is történt velem ma reggel. 

1939. szeptember 8., Lengyelország, Varsó