Nyertünk

Nem hagyom

  Tavaly ilyenkor Jani részesült abban a kiváltságban, hogy Pisti vérét szívhatta. Mostanra megérett rá a másik jómadár is, hogy szárnyat bontson. Idén tehát fordul a kocka, és Pisti vámpír énje is felavatásra kerül. De vajon kinek a vérével mázoltam tele a borítón? Hát...

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Pisti a tető szélén ült, és bámult le a semmibe. A semminél azért ez több volt: látta a mélységet, a néha elsuhanó autók fényeit, és az egymást támogató, ferdén lépkedő tinédzsereket. A hétvégi bulik idején mindig nyüzsgőbb volt a város, még ilyen későn is. Pistinek nem is kellett figyelnie hozzá, hogy hallja, miről beszélnek az emeletekkel lejjebb haladók. Ez az értelmestől ugyan elég messze volt, mert a hangjuk többnyire fél mondat után vihogásba vagy valami idétlen dal dúdolásába csapott át, amiben ugyanúgy felcserélték a szavakat, vagy épp kimondani sem tudták őket. A göndör mégis csak rájuk koncentrált, mert addig sem kellett saját magára.

Hetek teltek el azóta, hogy pisztolyt fogott Janira, és végül mégis helyette halt meg. Hetek óta nem dobogott a szíve, nem álmodott, és nem érzett semmit, ami emberként megszokott volt, sok mást viszont ezerszeresen. Képes volt rájönni csak az emberek lépteinek zajából, hányan lehetnek épp a parkban, a szomszédok szolid cseveje úgy visszhangzott a fejében, mintha közvetlenül mellette beszélnének, a neszek pedig kiáltásként robbantak be az elméjébe. Az éj sötétje szinte teljesen jelentőségét vesztette, a látása ilyenkor úgy kiélesedett, hogy az asztalon fekvő porszemeket is meg tudta volna számolni. A legkisebb mértékben sem zavarta a fény hiánya, a nappalok viszont annál vakítóbbak lettek.

A legrosszabb mégis a szaglása felerősödése volt. Jani illatához hamar hozzászokott, lassan már akkor is megérezte, ha háztömbökkel arrébb járt, tudta, melyik tárgyhoz ért hozzá, és azt is, ha valaki mással találkozott. Néha azt is kitalálta, férfi vagy nő volt-e az illető, de mivel sosem az emberek összetéveszthetetlen illatát érezte rajta, nem tette szóvá. Ez is furcsa volt: azonnal nyilvánvalóvá vált számára, ha egy vámpír jött vele szembe, bár ez talán a szaglása nélkül is ment volna, hiszen a vérszívók egytől-egyig gúnyos vigyort villantottak rá, amikor meglátták. A legtöbbjüket eddig is ismerte, és a legtöbbjük emiatt nagyon is tisztában volt vele, ki miatt vált Pisti az éjszaka lényévé. Ez pedig sosem segített a helyzeten, hiszen fémtáblaként jelezte minden nála erősebbnek, hogy legyőzték. A vámpírok többségét persze ez hidegen hagyta, csak Janit érezték meg rajta, akinek már megvolt a maga híre, ez alapján pedig sosem gondolták volna, hogy pont ő kímél meg valakit. A vigyor épp ezért nem Pisti, hanem az ő gyengeségének szólt, amit a göndör nem fogott fel, Janinak pedig esze ágában sem volt közölni vele.

Tehát Pistire rengeteg dolog zúdult kezdetben, és egyiket sem tudta kontrollálni. A saját érzékszervei fordultak ellene, valóban védtelen volt a világgal és a többi vámpírral szemben, és ez végtelenül dühítette. Jani viszont meglepő módon most nem hagyta magára. Pisti sosem kért volna segítséget tőle, mégis mindig kapott. A fekete lassanként megtanította rá, hogyan zárja ki a fejébe tóduló hangokat, hogyan kezelje a világosságot, és hogyan fordítsa a javára a milliónyi illatot. Olykor csak rávezette, mert Pisti hajlamos volt nem hallgatni rá, és ez elég gyakori probléma volt. Ugyanis a legfontosabb dolog, az, ami emberként maradéktalanul megvolt köztük, most darabokban hevert, és Jani szilánkjaiként rakta össze. Ez volt a bizalom. Ez volt a jel, amit Jani a nyakába mart, ez emlékeztette Pistit arra, hogy a fekete bármit is tesz, attól még ugyanaz a vámpír marad. A seb már nem fájt, nem égett, és nem is mélyedtek belé ismét a másik szemfogai, de attól még örök nyomot hagyott Pistin, és nem csak kívülről.