room 93 | ✍

i. - is there somewhere

"is there somewhere you can meet me?"

a táskám pántját szorongatva siettem a szobába. pontosan tudtam melyik ajtó az. a folyosó végén az utolsó előtti. a kilencvenhármas. te már ott voltál. a bejárati ajtó előtt állva láttam a réseken kiszűrődő gyengén égő, sárga lámpafényt. kint már sötét volt, de te ragaszkodtál ahhoz, hogy most találkozzunk. itt. ez az egyetlen hely, ahol láthatjuk egymást.

beléptem a szobába. te az ágyon ültél, arcod unatkozva a tenyeredbe temetve. a falióra kattogására doboltattad halkan a lábad.
mikor meghallottad az ajtó nyikorgását egyből felkaptad a fejed. rámnéztél, én pedig rád. de nem mosolyogtál. én próbáltam egy halvány mosolyt felvinni ijedt arcomra, de nem segített. ugyanolyan érzéstelenül néztél rám.
gyorsan fel is keltél az ágyról, hogy közelebb lépj hozzám. 'beszélnünk kell.' csaptál egyenesen a közepébe.
tudtam hogy ez nem jelent jót.

'miért?' kérdeztem halkan, mire nem feleltél. tudtam, hogy vége van, de nem mertem bevallani magamnak.

lassan próbáltál ellökni magadtól, de olyan szorosan öleltelek, hogy nem sikerült. végül kezeim szétkulcsoltam és hatraléptem. mélyen a szemembe néztél és annyit mondtál 'csak nem szeretném hogy rájöjjön.' erre én lesütöttem a szemeim és a padlóra meredtem.

könnyeim alig tudtam visszatartani, végül hagytam őket lassan lefolyni arcomon és földet érni. talán a nagy csendben hallani is lehetett.

te nem csináltál semmit. nem mondtál semmit. csak néztél rám, majd egy kis idő múlva mindenféle búcsú nélkül, egyszerűen csak megfordultál és becsuktad magad után a
motelszoba ajtaját. mindezt a lehető leglassabban. de az is lehet, hogy csak nekem tűnt annak. azt éreztem, mintha lelassúlt volna minden körülöttem. én csak álltam ott mozdulatlanul magam elé meredve és vártam, hogy a könnyeim beterítsék az egész arcom. minden amit tehetek az a sírás és panaszkodás.

folyamatosan azon járt az agyam, miért ő kell neki. Azt gondoltam, nem vagyok elég jó. kerestem magamban, hogy min és mit kellene változtatnom. de rájöttem, hogy semmit. egyszerűen csak második vagyok. és másodiknak lenni nem ugyanaz.

még egy darabig ott ültem az ágy mellett, fejem a matracra hajtva meredtem a plafonra. nem gondoltam semmire.
végül a motel tulajdonosa jött be a szobába, hogy közölje, hogy lejárt a foglalás. ezt meghallva széttört szívem minden darabkája mégegyszer félbetört. csupán egy órára foglaltad le a szobát. csupán egy órát akartál rám szánni.

felálltam és megtöröltem a szemeim. a tulajdonos egy aggodalmas pillatnást vetve rám elköszönt. ezután én is elhagytam a szobát.
épp léptem ki az ajtón, amikor megpillantottam a számot.

'a kiencvenhármas szoba.' mondtam és elmosolyodtam. hirtelen eszembe jutott minden. minden itt eltöltött idő. minden itt töltött titkos éjszaka. például a részegen eltöltött esték, mikor nem gondoltunk semmi másra. és az összes többi emlék. ebben a szobában szerettem beléd. ebben a szobában írtál nekem dalokat, romantikus verseket.
aznap éjjel szerettem beléd. és te is úgy néztél ki, mint aki szerelembe esett.

mégis volt, hogy folyamatosan róla beszéltél. de én hagytam neked. igaz, hogy szörnyű érzés volt hallgatni, de emellett élveztem is. végig a hangodra a koncentráltam. mániákusan megjegyeztem minden verbális és nonverbális cselekedeted. mikor róla beszéltél sokkal többet sóhajtottál.
tudtam, hogy rossz volt neked vele. te is tudtad. szenvedtél. de te vele maradtál. inkább azt választottad, hogy továbbra is szenvedsz, minthogy összetörd a szívét. ehelyett pillanatok alatt, mindenféle bűntudat nélkül megtetted az enyémmel.

másnap visszamentem. igazából nem értem miért. biztos voltam hogy nem leszel ott. mégis reménykedtem.
mikor rápillantottam az ajtóra, láttam a kíszűrődő fényt. tudtam. tudtam hogy itt leszel. talán meggondoltad magad. talán engem válaszottál.
besiettem az ajtón hatalmas mosollyal. te ott ültél az ágyon. pont úgy, mint tegnap. az arcod unottan a kezeidbe temetve. ugyanúgy felkaptad a fejed. de nem álltál fel. csak ijedten rámnéztél. én továbbra is mosolyogtam. nem tudtam miért vagy ijedt. nem tudtam mi történik. de ekkor belépett mégegy személy a szobába. te ránéztél. még mindig nem tudtam mi történik. a személy rámnézett. és én is rá. nem ő volt az. egy teljesen új személy.
kisétáltam a szobából és ekkor esett le.

túlléptél rajtam.

a járdán sétálva néztem, ahogy az autók elhajtanak mellettem. néztem az éjszakai fényt. a jelzőlámpa vörössége beterítette könnyes szemeim. igazából az egész csak egy hatalmas, égető homály volt, ami egy pillanat alatt váltott át zöld színűre. átkeltem az úton. magam sem tudom merre tartom. csak megyek.
éreztem, hogy a már arcomra száradt könnyeket feloldják a frissek. és ez folyamatosan ismétlődik, ahogy az emlékek is a fejemben. minden lejátszódott magam előtt. akár egy gyorsan levetített film. a külvilág le volt lassúlva de a képek csak úgy repkedtek előttem.

megálltam és vettem egy mély levegőt. hallgattam a mögöttem gyorsan száguldozó autók zaját. hallgattam az alattam a szikláknak erősen csapódó hullámzó víz morajlását. nem néztem le, inkább becsuktam a szemem. csend lett. a táskámat ledobtam a földre és elszámoltam háromig.
egy...
kettő...
három.

"i'm sorry but I fell in love tonight
i didn't mean to fall in love tonight
you're looking like you fell in love tonight
could we pretend that we're in love?"

room 93 - chapter i
©thebestkitsune, 2018