Rabul ejtettél

1. Fejezet

Victoria Morgan kifejezetten utálta a temetéseket. Valahányszor megjelent egyen, a teste ellentmondást nem tűrő módon tiltakozott. Borsodzott a háta, libabőrőssé vált, a gyomra bukfenceket hányt, de mindezen kellemetlen tünetek ellenére, magáraöltötte álarcát, és fapofával meredt maga elé minden egyes ilyen alkalomkor. Még maga is elhitte, hogy együttérez az elhunyt szeretteivel, ami persze nem így volt. Közömbösségen kívül, soha nem érzett mást, legfeljebb őszínte sajnálatot, amiért rombadőntötték az aznapi programját.

De ez a mai temetés más volt. Nem sajnálta, hogy lemarad kedvenc sorozatának premierjéről, nem érezte erőltetettnek jelenlétét, és az együttérzés a részévé vált. Olyan módon lett eggyé vele, hogy a legnagyobb erőfeszítése árán se tudta volna kiszakítani magából. Egyszerre érezte magát dühösnek és végtelenül szomorúnak. Amikor a koporsót lassan leengedték, és mindenki elkezdett énekelni, óvatosan körülnézett, de sajnálkozó tekinteteken kívül, semmi mással nem találta szembe magát. Mindenki azt szerette volna elhitetni vele, hogy mennyire együttéreznek, és, hogy mennyire sajnálják a történteket. Egy próbát megér, gondolta magában, ahogy eszébejutott, hogy ő is mindig ezt csinálta. Részvétet színlelt, holott csak arra várt, hogy végre haza mehessen. A szerep kedvéért, akadtak olyanok, akik orrukat fújták, szemüket törölgették sírást színlelve. Victoria legszivesebben felnevetett volna, de sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas.

Időtlen mennyiségű állás után ébredt fel benne a tudat, hogy kőszoborként áll már azóta, hogy kikísérték az elhunytat utolsó útjára. Nem sír, nem szidkozódik, és semmi olyant nem tesz, amivel fájdalmát adná a jelenlévők tudtára. Nagyon jól tudta, hogy könnyeznie kellene, mivel a fájdalom majd szétszaggatta a bensőjét, de nem tehetett ellene, teljesen kiszáradt, és elapadtak a könnyei. Most aztán mindenbizonnyal szép számban fognak majd terjengeni a pletykák, miszerint nem is rendítette meg barátnőjének halálesete.

- Aranyos lány volt. - Victoria gondolatmenetét egy rekedtes hang szakíotta félbe, ami egy idős nőhöz tartozott. Kíváncsian vette szemügyre az asszonyt, aki melléállva a koporsót szemlélte. - Micsoda kegyetlenség. - ahogy a szavak elhagyták a száját, keresztet vetett, majd sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba.

Victoria nem szólalt meg. Bármennyire is meg szeretett volna szólalni, egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Nem ismerte ezt az asszonyt. Még soha életébe nem látta. A nő lassan távolodott, Victoria nem indult utána, nem is kiáltott, csak nézte az egyre távolodó alakját, míg az el nem tűnt az első kanyarban.

A "gyászoló" sereg csordaként özönlött ki a temetőből, amint véget ért a ceremónia. Victoria utolsóként lépett ki a hatalmas vaskapun, amit gondosan behajtott maga után, majd elkezdte szedni a lábát, ha nem akarta, hogy hozzátartozóként utolsóként érjen a kultúrházhoz. A kígyódzó sorban megpróbált útattörni magának, szives elnézést kért szapora levegővételek között, míg át nem vette a vezetést a hosszú sor felett. Mikor a kultúrotthon ajtajához ért, megkönnyebűlve konstatálta, hogy ő ért ide elsőként, míg a többiek jóval lemaradtak.

Miután az utolsó ember is elfoglalta a helyét a terített asztal mellett, a nyomasztó hangulatot felváltotta valami egészen más. Hatalmas zsibongás uralkodott el a helyiségben, néhol tompa nevetgélések ütötték meg Victoria fülét, ami legkevésbé sem volt az ínyére. Szóval csak addig tart a gyász, ameddig el nem temetnek, gondolta magában, és halványan elfintorodott. Ekkor a pap, aki levezette a temetést, és gondoskodott róla, hogy minden a megszokott forgatókönyv alapján történjék, felállt, elmondott egy köszönetet a mindennapi kenyérért, majd jó étvágyat kívánva, a társaság nekilátott az ebédnek. Victoria hozzá se nyúlt az ételéhez. Hangosat sóhajtott, majd megbökte a mellette ülő zömök férfit, aki annyira habzsolt, hogy egy pillanatra fennállt a fulladásveszély.