Fagyhalál

---

Olyan péntek volt mint többi. Matek korep után vacogva vártam a buszt, a hideg decemberi estén. Ilyenkor mindig elmerülök a zenéimben, mindent kizárok és elmenekülök a saját világomba. De most valahogy nem volt kedvem zenét hallgatni. Átfagyott kezeimmel előkaparni, a telefonomat majd percekig tekergetni a fülhallgatóm jack-dugóját a hibás aljzatban hogy végre megszólaljon az az átkozott zene. Nem volt kedvem várni, sem buszozni, sem hazamenni. Tulajdonképpen már semmihez sem volt kedvem. Most csak az jár az eszemben amiket anyám mondott otthon. Neki sincs kedve lélegezni sem. Elege van belőle hogy lusta vagyok és bukásra állok. Hogy mindig miattam sresszel. Mert én semmit nem tudok elintézni.

Vacognak a fogaim és nem érzem a lábaimat. Rettenetesen álmos vagyok.

Megértem hogy így érez. Én is szomorú, és csalódott lennék ha olyan gyerekem lenne mint amilyen én vagyok. Persze ez nem volt mindig így. Alsóban én voltam a szeme fénye. A színötös lómániás fonott hajú idegesítő kis gennyláda. De legalább nem álltam bukásra és barátságosabb voltam...

Fárasztó így matekra járni. Épphogy hazaérek a koliból már mehetek is a buszra. Ráadásul egyre hidegebb van. Csontig hatolóan hideg..

Szar érzés tudni hogy mekkora csalódás vagyok. Tavaly csak egyvalamiből buktam félévkor, most négyből. Vagy talán ötből, nem is tudom. De talán már mindegy is. Néha mókás a végről fantáziálni. Régen azt hittem ha meghalok akkor majd ország világ lesz lesújtva a halálhíremmel. Naiv voltam.

Arcizmaimat alig éreztem és lefogadom hogy az orrom is jég hideg volt. Nekidőltem a buszmegálló mögötti kerítésnek és bámultam a leheletem felhőit.

"Ha meghalnék senkinek sem hiányoznék" Ezt így hülyeség kijelenteni. Vannak akiknek igen. A barátaim biztosan a padlóra kerülnének. Bár legtöbbjük most is ott van.. Évek múlva elfelejtenének "Ja volt a szobatársuk, tudod az az állat. Aha ő lett öngyilkos. hát... kár érte."

Anyuval más a helyzet. Ő megrokkanna idegileg. Neki senkije sincs csak én. A családot rühelli, apu meghalt... Én vagyok az "egyetlen öröme" az életben. Legalább is lehetnék.. kár hogy képtelen vagyok rá..

Mikor jön már az a szájba tekert busz? Vacogok. Leültem a betonra mert már alig tudtam állni.

Néha gondolkodok rajta, hogy mi lett volna ha fater helyett én halok meg. Nem lenne olyan szörnyű mint amilyennek hangzik. Persze anyuékban mély nyomot hagyna az biztos. De lehet születne egy másik gyerekük akiből nem lenne akkora seggfej mint belőlem.

Fájnak az ujjperceim. Lehunyom a szemem.

Aztán ott van a pónim, puha hófehér szőrével. Vagy a kutyám. Az a nyáladzó bűzlő dög akit születése óta imádok, mert pont olyan csámpásak a fogai mint nekem. Szeretem az állatokat. Többnyire ők is engem. Néha látok random állatokat amikor nem kéne. Vagy amikor mások nem. Kinézek az ablakon és pont egy hollóval kerülök szemkontaktusba. Szeretem ezeket a pillanatokat. Sokszor gondolkoztam azon hogy milyen lehet vadlónak lenni. Szabadon, vadan száguldozni. Ah hagyjuk ezt a sablonos szart. Ők is megfagytak télen. Ráadásul havat zabának ha szomjasak. De legalább nekik nem kell majd érettségizniük. Se tanulniuk. Se megfelelniük. Bár lehet nekem sem kell majd...

Lehunyom a szemem. Remegek.

Már megint jönnek szuicid démonok akik faszságokat beszélnek nekem. Mi van ha én vagyok a saját démonom? Mi van ha a homályos arc aki mindig kínoz saját magam vagyok? Ah mindegy. Már megint a fantáziám. Legalább ebben jó vagyok. Van képzelőerőm ami időnként túl élénk. Ha mákom van még le is tudom rajzolni azt a mérhetetlen sok hülyeséget ami a tudatomban kering. Mások ezt művészetnek hívják. Én is csak nem a sajátomét. Furcsa hogy így utálom magam. Sokan mondogatják hogy "tehetséges" vagyok és "szép" Jöhetnék a szokásos "ronda vagyok" ömlengéssel de tudom hogy nem vagyok az. Inkább átlátszó. A tipikus szomszédlány. Vagy aki mellett elsétálsz az utcán. Esküszöm ha valaki még egyszer szépnek hív azt lefejelem. Soha senki sem vett még észre akitől vágytam a figyelemre. Mert nem merek oda menni és azt mondani hogy "Szia, hogy vagy?" Mert én "szép" lány vagyok de nem eléggé. Legalább az érzelmeim elfojtása megy. Azért gondolkodom ennyit a faszságaimon. Bár.. van hogy rázúdítom a barátaimra akik próbálnak lelkileg összekaparni. Biztos agyfaszt kapnak tőlem.. De legalább ott vannak mellettem. Lehet eredendően szar a családi állapotom. Anyám sincs jóban az ő anyjával, se a testvéreivel. De ha kellenek azért számíthatnak egymásra. Többnyire. Anyát már sokszor szarban hagyták. De lehet hogy csak ő áll hozzá túl pesszimistán. Legalább már tudom kitől örököltem.