Jégherceg

Ezüstfák Erdeje

-Mindjárt jövök, csak megsétáltatom Dartot! -mondtam miközben kinyitottam a hátsó ajtót, kilépve a hideg fehérségbe.
Anyukám egy "Vigyázz magadra!"-val bocsátott utamra, majd rohant is a mézeskalácsokat kivenni a sütőből.
Puffos felhőcskéket kilehelve lépkedtem le a lépcsőkön. Dart, a kutyánk, türelmetlenül ráncigálta a farmerem végét.

- Mindjárt, mindjárt, kis türelmetlen!

A pórázt rácsatolva pillantottam a házra. Minden tele volt csillogó karácsonyi díszekkel és halványan pislákoló égősorokkal. A nagy faház az ünnep oltáraként is simán megtette volna a helyét. Ha fogadnom kellett volna, hogy Joyce Byers vagy a szüleim házában van több égősor, én az utóbbira tettem volna a pénzem. Magamban elmosolyodtam. A karácsony volt a kedvenc ünnepem. Pár napra nem terhelt az egyetem, és a zajos városi élettől távol, a szüleimmel és a rokonsággal tölthettem el egy kis időt a közeli hegyekben.
A gondolataimba mélyedve kezdtem Darttal az erdő felé sétálni. A friss hó a bokámig ért, de ez nem igazán zavart. Rétegesen felöltözve, térdig érő bundáscsizmában indultam el. Itt nőttem fel, tudtam milyen hideg van télen, ismertem az erdő minden fáját és a minden kanyargós ösvényét.
A fehér, zúzmarás fák csillogó kérgét csodáltam és tovább csoszogtam a hóban. Dart minden útba eső fát megszimatolva ügetett előttem, meg-megállva vagy ugatva egyet.
Sokszor irigyeltem őt, mert annyi mindent képes volt megállapítani egy-egy szippantásból. Dart volt a legjobb barátom 13 éves korom óta, vagyis amióta sikerült kikönyörögnöm magamnak egy kutyát. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk... az az voltunk, míg egyetemre nem mentem. Nem akartam szegényt egy lakásba bezárva tartani, főleg, hogy a tanulás mellett aligha lett volna rá időm, ráadásul állatbarát lakást is nehéz lett volna találni.

A nosztalgiából Dart mérges ugatása rántott ki. Szó szerint. Ugyanis , a majdnem velem egy súlyú kutyám, teljes nekiugrással szaladni kezdett egy bokor mögül előugró szerencsétlen nyúl után.

-Hé! Állj! Rossz kutya! - kiáltottam mielőtt kicsúszott a kezemből a póráz én pedig pofára estem. Újra: szó szerint.

-Gratulálok, Sophia, nyulat fogtál...-motyogtam magamban.

Bosszúsan álltam fel és magamról le sem seperve a havat iramodtam az ámokfutásba kezdett kutyám után.

-Dart! Dart! GYERE VISSZA! - ordibáltam. Balszerencsémre már nem is láttam hol van, csak az ugatása visszhangzott a merev fák között.

A franc.

A lábnyomait kezdtem keresni a hóban, ami elég könnyen ment, tekintve hogy kevés 50 kilós berni pásztor szaladgál errefelé. Szóval pár másodperc múlva már újra loholtam, időnként az irányt ellenőrizve.

Milyen messzire jutott el ez?

Észrevettem, hogy az erdő már nem annyira ismerős, más területre tévedtem, az az tévedtünk, mert Dart is.

Lassítottam a lépteimen. Nem maradt már bennem túl sok szufla. Lihegve támaszkodtam a térdeimre. A csizmámat bámulva vettem észre egy ráhulló hópelyhet. Újra elkezdett havazni. Ha így megy tovább a nyomok pár percen belül eltűnnek.

Ajj, az a nyomorult nyúl!

Feladni készültem a keresést, reménykedve, hogy Dart jobban ismeri ezt az erdőrészt, mikor éles vonyítás hangzott fel, visszaverődve a fákon.

-DART!

Immár harmadjára kaptam fel a nyúlcipőt (ó bár tényleg az a nyúl lenne...).
A hang felé vettem az irányt. Futottam és futottam, majd egyszer csak megbotlottam valamiben. A talaj megállíthatatlanul közeledett, a látómezőmbe kövek úsztak, a fejem nagy koppanással ért földet, azután minden elsötétült. Megszűnt a hideg, a fény, az ugatás.