Micsoda macskaélet!

  Kinyújtotta hosszú lábát a kandallóval szemben, hogy megmelengesse a talpát, és lustán ásított. Soha nem szerette a telet, a hideget, a havat. Azraelre, minek vinné ki az irháját ilyen szörnyű időben, és hagyná, hogy a bajusza is lefagyjon, amikor olyan jó meleg van itt benn a házban?

Az idős asszony, akit mindenki csak Nagyinak szeretett hívni, egy rózsaszínű pulóvert kötögetett éppen, kényelmesen üldögélve a fenyő mellett, és egy rettenetes karácsonyi éneket motyogott magában. Szerencse, hogy a zaj soha nem zavarta a szépségsziesztában.

Nem kedvelte különösebben az asszonyt, aki viszont nem volt vele szigorú. Mindig kedvesen beszélt hozzá, és néha még azt is megkockáztatta – főleg étkezésekkor –, hogy megsimogassa a fejét, vagy megvakargassa a füle tövét. Természetéből fakadó borongós hangulata, tökélyre csiszolt, gőgös karaktere, kecses járása, magasan hordott orra és elegánsan ívelt, bozontos farka mind hozzájárult, hogy kiérdemelje a Draco nevet. De neki teljesen mindegy volt, hogy így hívták, vagy másképp, sosem reagált, ha szólították.

Fejét az elegánsan keresztbetett mancsain pihentetve nézte a hatalmas gyapjúgombolyagot, amivel Nagyi incselkedett előtte már egy órája. Igazi szenvedés! Az orra előtt mozgatni ezt az édes kárhozatot, és nem engedni, hogy megragadhassa, kegyetlenség volt. Mennyire szerette volna pedig belemélyeszteni a karmait, és belefúrni az orrát! Még akkor is, ha a rózsaszín nem biztos, hogy jól állt volna a bundájához.

Ismét ásított egy buját, és úgy döntött, eljött a nap ötödik fürdésének az ideje. Amikor a sérült mancsára állt, egy torokhangú morgást hallatott. Hogy utálta ezt a hibás testrészét! Régebben tökéletes volt; vastag, selymes, hófehér szőrzettel, nagy, tiszta, kék szemekkel, sehol egy árva tökéletlenséggel – makulátlan teremtmény, egy fajtiszta macska.

De a tűz mindent megváltoztatott...

Megégett mancsa már sosem lett a régi, és hosszú szőre sem fedte el többé a sérült bőrt. Sokáig várta, hogy gazdái visszatérjenek és vigyázzanak rá, de azok soha nem jöttek vissza. Harry volt az, aki megtalálta.

A név puszta említésére is égnek meredt a szőre, amin Nagyi mindig nevetett. Jól ismerte már őt, tudta, hogy ez felidegesíti.

– Harry hazajött! Éppen időben a szilveszteri vacsorához!

Harry valóban belépett a szobába, maga mögött sarat hagyva, amit a havas utcákon szedett össze. Szokás szerint minden előzmény nélkül a Nagyira vetette magát egy kiadós csiklandozásért és ölelgetésért. Undorító! Aztán, – mint mindig –, őhozzá is odament, hogy megpróbálja üdvözölni, mely vállalkozását, – mint mindig –, egy barátságos pofáncsapás és megrovó morgás jutalmazott.

– A mi Dívánk még mindig nem akar játszani, Harry kedvesem! – nevetett Nagyi.

Mit nem értenek azon, hogy őt nem lehet csak úgy büntetlenül megérinteni, lévén hogy ő egy hímnemű? Túl jól emlékezett még arra a szörnyű, megalázó pillanatra, amikor Nagyi megbizonyosodott erről!

Harry sarkon fordult, és elhelyezkedett a Nagyi lábánál, anélkül, hogy rávetette volna magát a gyapjúgombolyagra, ami után ő már egyenesen sóvárgott.

Annak idején meglepődött Harry viselkedésén. Azonnal barátságos volt vele, jóllehet, úgy tűnt, a fekete bestia uralja a környéket, és senki sem merészelt összetűzésbe keveredni vele, még kevésbé merték bitorolni a területét.

Szeme sarkából figyelte, és közben úgy tett, mintha a gombolyag hipnotizáló táncát nézné a régi, de még kényelmes szőnyegen. Harry, aki nevét Nagyi elhunyt férje után kapta, egy soványka macska volt. Ha nem lett volna bizonyos, hogy ez az elviselhetetlen valami egy macska, még kételkedett is volna benne. Semmi kecsességgel nem rendelkezett, csak göcsörtös lábakkal, és olyan bundával, amiről a genetika mintha megfeledkezett volna. Egy csimbókos, fekete rémálom! Fekete, mint egy varázsló... Az egyetlen színes dolog a szeme volt rajta; mély zöld – ugyanolyan smaragdzöld, mint az elhunyt emberé. Ezekben a szemekben ült valami mélyen nyugtalanító; valami, amitől minden környékbeli macska rettegett; valami, amit ő nem szeretett, vagy talán túlságosan is. Amikor észrevette – egyetlen ép szemével, mert a másik helyén csak egy hosszú sebhely maradt –, hogy Harry is őt nézi, elfordította a fejét, hogy jobban kimutathassa, mennyire rá sem hederít.

Észrevétlenül merült álomba. Egy szánalmas nyávogással ébredt föl, amit simán letagadott volna, hogy valaha is elhagyta a száját. Mindig ugyanaz a rémálom gyötörte: a tűz. Szerette a meleget, ami a kandallóból áramlott feléje, de emlékeztette a borzalmakra, amiket elszenvedett.

Azonnal érezte a szapora lihegést a nyakában, az egyenletes szívverést a hátánál, a hőt, ami spirálként körbevette, és a mancsokat, amik összegabalyodtak az övével. Még álmában is védte őt Harry, mint ahogy az utcán tette, amikor odavezette Nagyit hozzá, míg ő magányos volt és éhezett.

Elégedetten dorombolt egy hosszút, Harry érdes nyelve pedig elveszett valahol a füle mögött. Finom érzés volt, sőt, isteni! Még jobb, mint a lazac, amit Nagyi szolgált fel vacsorára. Spórolnia kellett, hogy ezt megvehesse nekik, ő pedig megfogadta, hogy cserébe méltóztat majd engedni neki, hogy megvakargassa egy kicsit, még akkor is, ha ettől összeborzolódik a csinos bundája.

De most ebben a pillanatban inkább csak mozdulatlanul, félálomban maradt, hogy még egy kis kényeztetést kaphasson Harrytől. Amikor – rá nem jellemző módon – még szebben kezdett el dorombolni, Harry is kórusban dorombolt vele. És míg gyönyörű, bársonyos farka a ritmusra táncolt, a társa nem tett semmi oda nem illő vagy bosszantó dolgot, csak folytatta a gyengéd figyelmességet.

Tökéletes este volt. Olyan este, mint mindegyik, itt, Nagyinál.