Emlékül Sárikának

Komjáti Jánosné sz. Mühlbacher Terézia

élt 91 évet

✝ 2017.12.25.

- És ahogy leszálltam a villamosról, ott várt a párom.

- Dédi, a Nagyapa 64-ben meghalt, mielőtt én megszülettem volna - mondom szelíden.

- De én tegnap meséltem még a Mamának is!

- Az az én Édesanyám volt, Dédike, nem Nagyapáé.

- A te édesanyád? Ki a te édesanyád? Téged megismerlek, de őrá nem emlékszek.

Nagyon sóhajtok.

- Mesélj Nagyapáról.

- Meghalt. - Most döbben rá, hogy mit mond. - De ha meghalt, akkor hogyan várhatott a villamosnál, mikor az arasznyi emberkék elkergettek a házból? Nem ebből, a másikból. - Körülnéz. - Miféle ház ez? - Elhallgat.

- Szóval Nagyapám meghalt - veszem fel újra az emlékek fonalát, hátha abban meg tud kapaszkodni meg-megbomló elméje.

- Tudom, hogy meghalt - mondja szinte sértődötten, aztán rám néz, és lassan eljut a tudatáig, hogy kihez beszél. - A szemem sarkából látom azokat az apró embereket. Az eszemmel tudom, hogy nincsenek, mégis látom őket. - Kényszeredetten nevet. A szemei könnyben úsznak. - Már így vénségemre megbolondulok...

Tekintete körbejár az ismerős-ismeretlen szobán, ahol bő tíz éve lakik. Hirtelen eltűnik a tétovasága.

- Menj csak oda az üveges szekrényhez! Nyisd ki alul a jobboldali ajtót, ott vannak a bugyik, összeszedtem neked. Én már kihíztam ezeket. Nézd csak meg, egyik sem foltos, nem véreztem össze. Pedig akkoriban nemigen volt mit a bugyiba tenni. Most meg vannak ezek a fáin pelenkák. De nekem nem kellett, mert hát harmincnyolc évesen vége lett az egésznek. Miután meghalt a párom, elmaradt a menstruáció, nem is tért vissza soha.

Nyitom a szekrényt, ott vannak valóban, egy elefántos bőr táskába gyűjtve. Ezt még Édesapám hozhatta az indiai kiküldetésből vagy harminc éve.

- A háború után ismerkedtünk meg. Vecsésről, a szülői háztól jártunk be a gyárba a húgommal, a Lenkével. De a háború alatt nem Vecsésen laktunk. Mikor a katonák megásták az árkot a kukoricás széliben, azt mondták, a lányokat el kellene küldeni innen, mert jönnek az oroszok, nehogy bajuk essék. Akkor már közel volt a front. Bejöttünk a keresztanyámékhoz, a Pillangó utcába.

Elgondolkodik.

- Érdekes, egyik fiútestvérem se maradt ott a háborúban, pedig mindegyiket elvitték. Hazajöttek, itthon haltak meg. De beteg volt mind, mikor hazajött. Beteg volt a párom is.

Megint eszébe jut, hogy miről akart mesélni.

- Szóval a Lenkével jártunk be a gumigyárba, vonattal. Volt, hogy nem fértünk be, hanem csak úgy csüngtünk rajta, mint a bolhák. Károly bátyám meg itt lakott, a Százados úton. Cipésznek tanult; a cipészmester lakásának volt egy üvegezett verandája, azt adta ki neki. Ott, a Százados út és a Kerepesi út sarkán áll a Kis Szent Teréz templom. Annak a plébánosa összeszedte a fiatalokat háború után, hogy hát mégse kallódjanak el. Színdarabot tanított be nekik. A Károly itt barátkozott össze a párommal, a színdarabban sógorok voltak.

Csuparánc, hegekkel tarkított arca egészen megfiatalodik, ahogy a Nagyapámról mesél. Már-már hasonlít arra a pirospozsgás menyecskére, aki a családi képről néz minket az ágya fölül.

- Egyik nap értem jött a gumigyárhoz a Károly, hogy elkísérjen az állomásra, már ne egyedül menjek. Pont akkor jött ki a kapun a János is. Kérdezte is rögtön, hogy ki vagyok, a bátyám meg bemutatott neki. Onnantól már együtt kísérgettek a vonathoz, ha az ő műszakja egyezett az enyémmel. Aztán valóban sógorok lettek.

Elréved a tekintete, ahogy belemerül az emlékeibe, melyek valóságosabbak számára, mint a jelen. Türelmesen várom a folytatást. Jól ismerem már a történetet, mégis elmondatom vele, századszorra is. 

Ekkor megbicsaklik a kertből beáramló napfény, és az ajtón beugrándozik a legkisebb lányom, vidám lippiti-klippitijével megzavarva a törékeny csöndet.

- Nézd, Dédi, találtam neked csigát!

- Tedd csak be az üvegbe a többi mellé, anyukám.

Sárika beteszi a csigát, és gondosan visszazárja a fedelet.

- Hozok napraforgólevelet, azt nagyon szeretik! - mondja lelkesen, és repkedő copfjaival kiszökdécsel a sötét szobából a nyári verőfénybe.

- Minek a csiga?! - kérdezem nevetve.

- Látod a karomat, e - mutatja. Foltos. Bőrrákja van. Az arca is emiatt van összeszabdalva. Gyerekkorában a szülei bolgárkertjében, később a vecsési virágkertészetükben dolgozott. Csak a kezén, az alkarján és az arcán burjánzanak a daganatok, ahol fedetlen volt a bőre. Azt mondja, akkoriban nem tudták, hogy a napsütéstől ilyen randa betegséget lehet kapni. - Láttam a tévében, hogy csiganyállal kell kenegetni a sebeket, és akkor elmúlnak.

Mutatja is sorra a halvány rózsaszín foltokat, hogy ott voltak a fekélyek. Lehet benne valami.

- Melyik is volt ez a kislány? - kérdi, vízszínű szemeit némi fáziskéséssel fordítva az ajtó felé.

- Sári.

- Sári - ismétli utánam, és mosolyogva bólogat. A tíz dédunoka közül ő a kedvence.

- Ő az, aki az esküvőtök napján született - terelem vissza szétszaladó gondolatait.

- Október tizennyolcadika - jelenti ki tárgyilagosan. - Aznap nagy vihar volt. Megkaptuk a vállalati autót, azzal vittek a templomba. - Nevet. - Az igazgató elengedte az egész műszakot, és vállalati busszal eljöttek mind a misére! - Még így, hetven év múltán is alig hiszi el, hogy ez megtörténhetett. - Utána meg mentek vissza rögtön, befejezni a munkát.

A vállam fölé néz; iménti vidámságát mintha letörölték volna az arcáról.

- Félek ezektől az apró emberektől. El fognak kergetni innen.