Gyűlöllek, de szeretlek... (AOT Erwin x Levi lemon, félig fordítás, félig nem)

Bízz bennem...

844. év, nem sokkal a 23. expedíció után

- Erwin, elmész a picsába! – kiabáltam belépve az irodájába.

Iszonyat dühös voltam a hadnagyra. Ő felnézett lassan az irataiból, és rám emelte igéző kék pillantását. Várjunk... mi az, hogy igéző? Levi, mi a faszról dumálsz? Tuti, hogy fáradt vagyok...

- Most pontosan mit is csináltam, ami nem a te szájízed szerint történt? – hangja bosszantóan nyugodt volt.

A legrosszabb az egészben az, hogy alapjáraton véve én is nyugodt vagyok, és hidegen viselkedek mindenkivel, de a balfaszkodásával és a jellemével már felhúz... Sosem voltam még ennyire ideges, mint mikor ránézek...

Meg akarom ölni... le akarom fejteni a bőrét szép lassan, kitépni a gerincét a helyéről, majd a bordáival átszúrni a tüdőjét... akkor talán átérezné a fájdalmat, amit én éreztem Isabel és Farlan elvesztésekor...

Miket beszélek? Ez egy szívtelen, gonosz, számító dög. Aki alatt mostantól szolgálnom kell. Fasza...

- Engem te ne küldözgessél a fővárosba ilyen-olyan ügyekkel. Nem vagyok a csapatod tagja, hagyj ki ebből.

- A csapatod nincs többé. Mostantól én felelek érted, Levi hadnagy – nézett fel rám.

Ledermedtem. Hogy hadnagy? Én? Még katona sem akarok lenni, nemhogy hadnagy... Ez persze senkit sem zavar... Áthajoltam az asztal felett, és egyenesen a szemébe néztem.

- Ha mostantól én is hadnagy vagyok, akkor jó lenne, ha valamit észben tartanál: leszarom, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Senki sem fogja nekem előírni azt, hogy mit tegyek meg. Még te sem, Erwin.

- Tisztában vagyok vele – emelkedik fel a székről, így pillanatok alatt magasabb lesz, mint én bármikor lennék. A picsába is a 160 centimmel...

A következő pillanatban csak azt vettem észre, hogy Erwin már előttem állt, és meredten néz le rám. A közelsége most viszont nem feszélyezett, hanem... zavarba hozott? Lehetséges egyáltalán?

Visszanéztem rá dacosan, de már kezdett elegem lenni abból, hogy megszólalni sem tudok. Mintha a torkomra forrt volna a szó, és rohadt kínosan érzem magam. Vajon mindig is ilyen szélesek voltak a vállai?

Elléptem tőle, bár engem lepett meg a legjobban, hogy milyen nehezemre esett.

- Ne mássz az arcomba, te tetű – morogtam, majd hátat fordítva neki az ajtó felé indultam.

Ekkor azonban olyan történt, amit álmomban sem gondoltam volna. Erwin elkapta a csuklómat, és visszarántott magához, majd ölelésbe zárt. Annyira ledöbbentem, hogy először reagálni sem tudtam, majd mikor felfogtam a helyzetemet, egy nagyot próbáltam rajta taszítani, de semmi nem történt. Pedig eddig soha senki sem tudott lekörözni, ha erőnlétről volt szó... Bár igaz, Erwin hozzám képest egy szekrény...

- Mi a faszt művelsz?! – dühöngtem. Ő azonban csak tovább szorított magához.

- Szükséged van erre, Levi, hiába is próbálod tagadni. Hiányzik neked, hogy senki nincs melletted.

- És mégis mit gondolsz, kinek köszönhető az, hogy a családom újfent meghalt?! – ordítottam, azonban éreztem, hogy minden erőm elhagy lassan. Ha így folytatja, akkor...

Még túl friss az emlékük. Még nem volt időm arra, hogy elfogadjam, nincsenek többé velem. Hogy Isabel és Farlan nem fognak minden baromságon vitatkozni. Hogy Farlan nem fog soha többé mellettem segíteni. Hogy Isabel-nek sose fogom a mindig mosolygós szemeit többé látni.