The last play

1.

- Egy jó darab elejétől a végéig rejtélyes. A főszereplő titokzatos. Néhol nem is jelenik meg a színpadon, mint szereplő csak egy fiktív személy, kivel sose találkozunk. Ez a bizonyos fiktív személy bárki lehet. Megtestesítheti a szerelmi szál másik tagját, egy probléma kirobbantóját..stb.
Szóval, az életem egy színdarab. Fiktív szerelem, fiktív problémák. Leveleim háromnegyede kitaláció és címzettje ismeretlen. Hülye, beteg, eszement szavakkal illetnek én meg aranyosan mosolygok ezen arcomon elrejtve egy bizonyos mondatot, ami lelkemet nyomja.
"Csak művész."
Sose mondtam még ezt.
Nem tartom magam egy kiemelkedő embernek, de a többi tróger, leereszkedő embertársaimnál több lakozik bennem.
Kiskoromban míg mások Tv, telefon előtt szocializálódtak én már olvastam. Drámákat, tragédia, komédia minden mennyiségét. Műveltebb, olvasottabb vagyok.

-A fiktívről áttérünk a materiálisra. Materiális annyit tesz létező. A legtöbb színdarab erre épül. A valóságra. Alapszituációkat dolgoznak fel. Szülő-gyerek viszony, szerelem, családon belüli ramazurik és még sorolhatnám. Számtalan ilyen műről tudnánk beszélni, de mindenek előtt lenne egy kérdésem. Szerintetek mi a művészet célja?-ült az asztal sarkára Tanárom.

-Szórakoztasson?

-Megríkasson?

-Szerintem céltalan.-erre a válaszra akaratlanúl is elmosolyodtam.

A gyerekkor is hasonló. Szórakoztat,megsirat és céltalan.

Elfakult emlékeimben gyengén lobog gyerekkorom lángja. A könyveim, a szobám legsötétebb zuga, az introvertáltságom, a fájdalmaim és a csend. Szüleim komolyzene pártiak voltak. Míg ők veszekedtek Bach, Mozart társaságában, addig én egy haloványan égő zseblámpa fényében, ágyneműmbe burkolózva kábultam be a bódító betűk hatására. Fejemben csend, lelkemben béke, körülöttem rám tekintettel lévő szülők ordibálásának keveredése a komolyzenével. Viccesen hangzik, de egy cseppet se volt az annak idején. Szép fokozatosan kilöktek komfortzónámból és idilli kis világomból, amit felépítettem magamnak. Egy kijelentés rombolt le 11 évnyi kemény munkát.

- Költözünk - mondta anyám. Gyermeteg, sajgó lelkem egyáltalán nem akarta itt hagyni ezt a környezetet.
- Adj még egy esélyt HeeKyo - jelent meg apu mellettem vállaimra téve kezét. Felnéztem rájuk. Szemügyre vettem őket. Összeomlott az a kép bennem, ahogy szüleim láttam annak idején. Édesanyám gyönyörű barna haját fújja a szél, és ránctalan kisimult arcára egy elbűvölő, fiatalos mosolyt varázsol. Kortalan lélek kortalan testben. Édesapám izmos, óvó teste védelmez engem, én pedig elveszek karjaiban. Szabad kezem anyu vállán pihen, másikkal kapaszkodok apu nyakába. Arcát szemügyre veszem. Ilyen férfi akarok lenni, ha nagy leszek.
Most... vékony, beesett arcú, őszes ember áll felettem és egy ráncos, igénytelen nő.
Apám és anyám. A szüleim.
A könyvekre, a betűkre, a szavakra fordított időm elrohant. Mindeközben körülöttem se lassultak le a történések. Nem fagyott le az idő, csak telt-múlt. Észre se vettem, hogy kalitkám, amibe bújtam ennyire elzárta előlem szüleim. Észre se vettem, hogy megöregedtek. Szomorúan konstatáltam a helyzetünket. Szétestünk. Mi, mint család megszűntünk létezni. És úgy éreztem ennek fő oka én vagyok. Én a gyerek, kinek össze kéne kovácsolnia hármunkat, ennyire se volt képes önzősége miatt.
Magamba zuhanva csámborogtam vissza zugomba.

Ekkoriban kezdtem írni leveleim jövendőbeli szerelmemnek. Kitalált leveleim, egy kitalált személyhez. Papírra vetettem fájdalmaim, rövid életregényem, és a végén mindig egy refrénnel zártam le.
"Szeretlek."

-Diák!-szólított meg a tanár. Kihúztam magam.-Hány pontal jutottál be ?

-450.-válaszoltam.