Bíborszem

Prológus

Brandon Hill vagyok. Egy átlagos srác, egy kis plusszal. Ez a plusz, hogy piszkosul jól nézek ki. Meg sármos, kedves, aranyos, jó fej, vicces, és még sorolhatnám. Talán kicsit egoistának tűnök, talán kicsit az is vagyok. De ki ne lenne az a helyemben? Már a közép iskolában a hátam mögött ,, King-nek" hívtak, hogy miért, az még a mai napig rejtély. Na jó, azért vannak rossz tulajdonságaim is. Hmm... Hogy mik is ezek!? A perverzióm, de az nagyon. Meg talán az is kellemetlen tulajdonságnak nevezhető, hogy bárkit megkaphatnék, de nekem csak egy lány kell, akit még nem ismertem meg. Nem szeretem a könnyűvérű lányokat, akik megcsalnak fűvel- fával. Valaki igazit keresek, valakit aki nem ver át, nem csal meg, nem teszi ki a szűröm, és főleg nem csak a szexre kellek neki. De szép is volna. Tudom az ilyen lányok már kihaltak, és nincs senki, aki hozzám illik. Hozzám... Van egyáltalán ilyen? Ki vagyok én? Ki lehetek a kidolgozott test, a mogyoróbarna szemek, és a barna hajam mögött? Lehet hogy egy senki... Lehet csak egy játékszer a lányoknak. Mindig órákat voltam képes ezeken a dolgokon gondolkodni. És mindig oda lyukadtam ki , hogy egy lányt szeretnék csak, egy családot, és pár gyereket. Egy belevaló vagány csajt, aki megért, és mindent meg lehet vele beszélni. Egy lelkitársat akivel leélhetem hátra lévő életem. Nem akarok örökre egy lelki nyomorult srác lenni, aki mindenki más szemébe azt mutatja, hogy boldog, közben belül már majdnem teljesen halott. Pedig mindenki annak lát. Egy boldog egoista palinak, aki mindenkit megkap, kihasznál, eldob és így tovább, és így tovább. Elegem van már ebből. Elköltöznék, elfutnék a világ elől, a hamis barátok elől. Vagy csak meghalnék..? Az is jó lenne? Ha csak úgy eltűnnék? Ha senki nem tudna rólam semmit. Minden esetre a barátaim nem, és már a szüleim sem. A szüleimet és a bátyámat szinte nem is ismertem. Még kiskoromban árvaházba kerültem, egy autó baleset miatt, szüleim, és az akkor tíz éves bátyám is elhunyt. Még a mai napig mikor erről beszélek, szívem kihagy egy ütemet és összefacsarodik, fájó, és nehéz könnyek gyűlnek a szemembe, és a lelkem legsötétebb mélyéről a fájó emlékek feltörnek. De ezt senki nem érti meg. Senki nem érti meg ezt a kínt amit érzek, és amin átmentem. Igazából nem is vagyok olyan tökéletes, nemde!? Tökéletes testemet egy függőleges vágás torzítja, amit az autóüveg egy mellkasomba fúródott darabja okozott, még hat éves koromban. A tökélyből egy újabb kis darabot elvesz, hogy rengeteg mindenen átmentem és még az árvaházban megtörtek. Azt hittem erős vagyok. De igazából az életem maga a pokol, és napi szinten harcolok azért , hogy egy kicsit változtassak ezen, de nem sikerül. Utolsó évemet is már leharcoltam az árvaházban, és végre tizennyolc éves lettem. Középiskolában, belsőépítész szakán, a 3. osztály padját nyomom, és már lassan itt is végzek. Még mindig próbálok egy támaszt keresni, de azt nem találok. Az életem romokban, lesz valaki aki majd ezen változtat? leszek még boldog...?