Bts Storyk /bxb/

~Végre/Jinkook/~

Tényleg nem tudom miért hittem, hogy én bárkinek is kelleni fogok. Teljesen igaza volt a srácnak amikor azt mondta, hogy egy szerencsétlen vagyok, aki mindig egyedül lesz. Hát igen. Valószínűleg nem hazudott. Tényleg soha nem fognak szeretni. Mint mindennap, most is azt kívánom, bárcsak meghalnék. Valami véletlen eset lenne. Legalábbis ennek lenne titulálva. Egyszerűen nincs szükségem a bántó szavakra, amelyektől senki nem véd meg. Mivel az életemben sosem mondhattam senkire azt a szót, hogy legjobb barát. Mindig egyedül küzdöttem. Akik tényleg mellettem lettek volna, azok körülbelül az ország másik felén vannak. Persze. Mert én jó leszek itt is. Egyedül, magamra maradva. Nincs senkim akivel megtudnám beszélni mi fáj. Vagy éppen ki tetszik. Mindig magamban szenvedtem az ilyen dolgokkal. Pedig annyira vágytam egy barátra. Vágytam rá, hogy ne érezzem magam olyan egyedül. De ez sohasem jött el. Most kaptam az élettől egy barátot, de már rég késő van mindent helyrehozni. Már réges régen belefulladtam az önutálatomba. Mostmár csak elakarom hagyni ezt a kegyetlen világot. Eddig is kibírta nélkülem mindenki. Akkor most hirtelen ne bírnák? Hülyeség. Senkinek nem kellek. Senkinek nem vagyok fontos. Csak egy teher vagyok... Aki semmire sem jó. Gyűlölöm magamat. Gyűlölöm, hogy egyedül vagyok. Kopogásra kaptam fel a fejemet, de nem mentem közelebb az ajtóhoz. Nem mozdultam a biztonságot adó, pihe-puha ágyról. Könnyes szemeimmel hallgattam azt a bizonyos ismerős, aggódó hangot. Nem akartam beengedni. Nem akartam, hogy meglássa mit tettem magammal. Inkább most rögtön felvágnám ereimet, minthogy közelebb engedjem őt magamhoz. Egyszerre mindentől elkezdtem félni, testem pedig már nem bírta a strapát. Remegve dőltem végig az alvásra alkalmas berendezésen. Mintha nem én irányítanám saját testem. Én soha nem engedtem volna, hogy így kipurcanjak. Valószínűleg pont ezért nem bírták már a végtagjaim. És valószínűleg pont ezért engedték el magukat teljesen. Képtelen vagyok felkellni. Olyan érzés, mint amikor odaragasztanak valahova. Tudom fura hasonlat, de már történt velem ilyen is...
-Engedj be, Jin!-az életemben lévő egyetlen fontos ember, halk hangja ütötte meg fülemet. Persze erre sem figyeltem. Csak bámultam magam elé és esélyeimet latolgattam. Nem tudtam eldönteni, hogy mennyire nehéz úton hagyjam el ezt a világot. Egyszerűen csak használjam a pengét, vagy inkább döntsek a jól bevált gyógyszereknél. Olyan nehéz kérdésnek tartottam ezt. Gondolataimba újra belecsapott egy hang. De most nem barátomé volt. A fa ajtó egy kisebb nyekkenéssel megadta magát, így az értem aggódó fiú betudott lépni, ebbe a keserűséggel teli helyiségbe. Minden erőmmel azon voltam, hogy kiabáljak. Kiabálni akartam vele, amiért betört. Ordítani szerettem volna, hogy tűnjön innen. De ez nem ment. A hangom teljesen megszűnt létezni. Felmondott. Màr ő is úgy gondolja, hogy jobb innen elmenni. És mennyire igaza van...
-Jin!-egyetlenem mellém rohant ijedt arckifejezéssel, majd amint meglátta kezemet, arcomat, és meztelen felsőtestem, nem szólt semmit. Nem szólt, mert nem tudott. A sírás felülkerekedett testén. Átvette az uralmat felette. Nem néztem arcára. Nem akartam őt látni. A plafon sokkal inkább érdekesebb volt. Jungkook könnyei végig folytak testemen, de én ebből semmit nem éreztem. Már testem is itt hagyott mindent. Hamarosan elmém is eltűnik e bűnös világról.
-Kérlek, Jin! Nem ha-hagyhatsz i-itt.-zokogott, de gyönyörűen csengő hangja kezdett eltompulni. Barátom fölém hajolva, hajamat simogatta. Nyugtatott. Helyesbítek. Próbált nyugtatni. Persze ezek a mozdulatok rajtam már nem segítettek. Nem éreztem belőlük semmit. És akkor belém csapott a felismerés. Tényleg végleg itt hagyok mindent. Tényleg nem érzek már soha semmit. Soha nem érzem már Jungkook édes simogatását. Soha nem hallom már szépségesen csengő, gyönyörű hangját. De ami a legjobban fog hiányozni, azok a mézédes csókjai, édes illata és bújó ölelése. Egy könnycsepp végig vánszorgott arcomon, majd Jungkook ajkával találkozott. És ekkor jöttem rá, hogy akit a legjobban féltem elveszíteni, az éppen mézédes ajkait mozgatja az én élettelen párnáimon. Ezt sem éreztem. Láttam, de nem éreztem. Pár percig csak figyeltem a fiút, de utána már kénytelen voltam elvenni tekintetemet róla. Nem bírtam tovább nézni. Szemeimet végül becsuktam. Teljesen átadtam magamat a sötétségnek. Már Jungkook hangját sem hallottam. És nem, nem azért mert nem szólalt meg. Egyszerűen elnyelte testem és lelkem az eddig szüntelenül marcangoló fájdalom. Teljesen eltávoztam a világból. Végre megtörtént amit annyira akartam. Végre teljesen eltűntem a föld színéről...

Ehh hát ezzel sem vagyok megelégedve. Nem nagyon tudok szomorú részt írni... De mégis néha jól esik... Remélem azért olvasható lett.
Kérlek komizzatok~!❤️✨