Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A férfi hónapok óta akkor mosolygott először. Most is csak a fotó kedvéért. Egyszerűen nem volt kedve. Semmihez sem. Ahhoz sem, hogy azt nézze, hogy a felesége még mindig gyászt hord. Idegesítette. A szívében emlékezzen az ember, ne a ruháján. Ez is csak egy újabb praktika, hogy minden figyelem rá irányuljon, betudta az asszonyi hiúságnak a dolgot. Bosszantotta azért mégis. A lakás túl sötét és dohos volt a fotóhoz, hát kimentek a ház elé. A Terka meg bent maradt a babával, épp hogy csak kihajolt. Így is hallani vélte, amint magában azt dünnyögi, hogy „Odakap az étel, míg mink itten bohóckodunk-e... Aztán majd azért is én kapok". De mit tehetett volna, valakinek fognia kellett azt az istenverte szarost, mégis az unokája... Még a neve is ugyanaz, nem elég, hogy a fia szemével szemléli a világot. Rá sem bírt nézni igazából. Ha felkapaszkodott a lábán, míg a fotelben olvasta az újságot, pipázgatva rögtön kikapta a zvekkerét a zsebéből és már szólította is a Terkát, hogy vigye innen a gyereket, mert neki mennie kell. Hányszor ment ki emiatt fölöslegesen az utcára sétálni... Már számolni sem tudta. Nem is akarta. Ebben is különbözött a feleségétől, ő nem játszotta meg magát. Az asszony úgy bugyurgatta azt a kölyköt, mint az előtt. Mint mikor a fia meg a menye náluk voltak a vasárnapi ebéden. Hát mi ez, ha nem képmutatás? Áltatja is magát, de minek. A fia is, menye is már csak isten asztalához jár vasárnapi ebédre... Bőszítette, de lelke mélyén tudta, hogy miért csinálja. Mert őt még megóvhatják, rá még vigyázhatnak... Ettől szinte újra reményteli lett, ami mostanság igencsak nehezen ment neki. Végül is, miért ne? Nehezen, nagyon nehezen, de el tudta képzelni, hogy jövőre már ő fogja az unokáját a kezében a fényképen. És mosolyog. Végre őszintén, nem mert kell. Végső soron ehhez is csak idő kell, mint mikor megszokták egymást az asszonnyal. Ez is így megy majd... Majd megszokja...
