Mókuskerékbe zárva

Csendesen zajlanak kopár és fakó napjaim.

Megcsörren az ébresztő, ingadozok az ébrenlét és álom határán. Felszakadoznak az éjjeli tündérmesék, elillan a tettvágy, megszűnik az akarat. Vonakodva engedem be az új nap kezdetét. Egy sort szörnyülködöm a szürkeségen, majd letudom a reggeli rutint. Beérek a munkába, elindul a 8 és fél órán át futó zombi-üzemmód.

Ez idő alatt hősiesen tűröm a vérmes pletykákat, erőszakos támadásokat mind az egyén, mind a csapat felé, szembeszökő elvárásokat, s a szinkronizáció okozta surlódásokat. Energiát a fantasztikus kávé, na, meg az elég gyakran bekövetkező "számolj el 10-ig" életérzés ad.

Társam a vészben egy hős lovag, kinek nevét homály fedi, habár minden praktika, mely időm és életerőm hatékonyabban való beosztásáért küzd, ódákat zeng róla.

Fél ötkor nagy sóhajjal szabadítom fel a processzort minden terhelő folyamat alól. Ajkaimra mosoly kerekedik, elmémben élénk színekkel villog a Végre! -felirat.

Sorra listázom a -mit szeretnék elérni az életben- termékeket, majd, a megszámlálhatatlanságra való tekintettel, új szűrőként a -mit szeretnék elérni az elkövetkező 7 és fél órában- feltételt állítom be. Vegyes érzelmekkel fogadom a közel 10 tételből álló felsorolást. Sóhaj, szűrés: mit fogok megcsinálni az elkövetkező 7 és fél órában. Az eredmény változó, általában két pont jelenik meg a kijelzőn.

A) megcsinálom a ma rámbízott teendőket, így a család kedvére teszek.

B) beszedem a napi jutalmakat a telefonos játékaimban.

A kettő közül az egyik 95%, hogy megtörténik, hiszen ki akarna lemaradni a napi bónuszokról?!

Szabadon választható elemek:

*elmélkedek, befejezzem-e a két hónapja megkezdett, de félbehagyott rajzot.

*elmélkedek, vajon lesz-e valaha jogosítványom, mikor kellene elkezdenem, milyen autó az ideális számomra?

*elmélkedem, milyen házam lesz egyszer, berendezés, kert, fiktív család, miegymás. Majd egyszer. Valamikor. Talán...

*régen írtam már. Vajon tudnék újra verset írni? Belefoghatnék értelmetlenül valami kezdetleges, majd kidolgozatlan és befejezetlen sztoriba. Megtegyem vagy ne tegyem?

*hmmm, ha egyik reggel karcsún és izmosan ébrednék, vajon több önbizalmam lenne? Megváltanám a világot?

*folytassam valamelyik sorozatot, amit elkezdtem nézni? Na, de melyiket?

*vajon mikor fogom véghez vinni mindazt, amit egyébként elterveztem, célnak tituláltam, de még el sem kezdtem?

Fantasztikus, megcéloztam a délutáni teendőket, mind a két pontot, viszont ez egy egész órámba telt, megéheztem.

Újabb fergetegesen elpazarolt idő, természetesen, végig beszélek, nehogy véletlen 10 másodpercre is csend álljon be. Azt én nem élem túl.

Tegyük fel, hogy túl esek az első napi küldetésen. Az energia szintem vészesen megcsappant, ki kell pihennem ezt a sokkot.

Jé, fürdés idő, imádok minimum egy, de inkább másfél-két óráig ázni a kádban. Ilyenkor pörgetem a szabvál tételeket, ábrándozok egy konditerembe járó, jól kereső, csinos énről, aki a saját házába érkezik haza, ahol ínycsiklandozó illatok várják egy gusztusos férfi egyed, néhány szál égő gyertya és némi jó bor társaságában.

Kinyitom a szemem, a lufi kipukkad. Ez még mindig a fürdőkád. Milyen kár.

Önmagam szalonképesebbé tétele után, megkímélem a világot, fedetlen habtestem látványától, becsoszogok a szobába és elindítom a napi küldi kettes pontot. Ez megint úgy másfél-két órás tevékenység, önfeledt szórakozásom saját ásításom hangja töri meg.

Egykedvűen vonom le konklúzióként a nap csodálatos eredménytelenségét, elmerengve azon, vajon hol csúszott el megint az egész. Újabb ásítás, melyet értelmetlen és kusza gondolatok, újonan tett fogadalmak, a "majd holnaptól" édes semmissége követ végtelenül egymásba fonódva, tekeregve, kioldódva, megcsomózva, erősödve, halványodva, kimondatlan álomba veszve...

Az ébresztő durva erőszakossággal tépi foszlányokra a pillanatokkal azelőtt még élénk, színes kavalkádot, majd megüresedett, száraz, fakó elmével nyitom szemeim az új napra.

Hurrá.