Bosszú/vágy

prologue

Rémálomból ébredt, megint. Sikítva fúrta fejét a nedves párnába, amit már százszor eláztattak a könnyei. Addig szorította arcát az anyagba, amíg viszonylag le nem nyugodott, és fel nem tudott ülni remegés és hidegrázás nélkül. Bár a marcangoló félelem még nem múlt el, a lány már egyenletesebben vette a levegőt. Újra és újra felbukkant előtte az a hát, az a hosszú barna hajzuhatag, és fülébe csengtek a szavak: "Nem tudsz rajta változtatni. Rajtam. El kell fogadnod, élned vele. Vagy csak elfelejteni. Megtörtént." Kétségbeesetten nyúlt az álomkép fiú felé, és csak akkor vette észre, hogy ébren van, mikor előrebukott.
- Megint te. Azt mondtad felejtselek el. Mégsem hagysz békén, Akashi. - ismételte el a minden éjszaka elhangzó mondatokat a lány. Már szinte értelmüket vesztették a szavak, amiket pár hete még sírva kiabált a sötétbe, rituálé lett belőlük. Őt mégis megnyugtatta a tudat, hogy beszél hozzá. Bármennyire is rémisztő volt a fiú képe amikor az elméje tiszta volt, a rémálmok után jól esett neki megszólítani Akashit.
Ránézett az órára. 3 órára már nincs értelme visszaaludni. Kinyújtózott, majd felállt és a tükör elé lépett. Végigfuttata zöld szemeit nyúzott arcán és kócos haján. Különösebb érdeklődés nélkül vette tudomásul a külsejét. Fésülés nélkül  összefogta gubancos barna tincseit, majd pizsamatrikójára rángatott egy felsőt, és átvágva a konyhán kilépett a kertbe.
A hideg levegő fejbe vágta. A szél hangosan süvítve kapott bele pólója vékony anyagába, és kis híján őt magát is elsodorta. Nem fázott, ő sosem fázott, csupán hirtelen érte. Erősebbnek tartotta magát a természetnél.
Éppen a fára erősített bokszzsák felé indult, mikor kivágódott mögötte az ajtó, és egy égővörös hajú lány jelent meg.
- Gyere be. Meg fogsz fázni. - intézte szavait anyai mosollyal a lány hatának.
- Nem. - rendezte le szűkszavúan vöröshajút. Lehajolt, meghúzta bakancsán a fűzőt, és egy kis bemelegítés után a zsáknak esett.
A vörös az ajtófélfának támaszkodva figyelte mosolyogva.
- Gyere be. - ismételte meg a kérést.
- Nem látod, hogy kibaszottul nem érdekel amit mondasz, Sayami?! - csattant fel hirtelen a lány, majd szinte azonnal visszafordult, és folytatta a zsák sorozását. Sayami megőrizte hidegvérét, és továbbra is mosolyogva, szinte derűsen nézte a lány hátát, mintha nem hajnali 4 óra lett volna, és mínusz fokok.
- Te tudod. - törődött bele pár perc múlva, látva, hogy a lány semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy visszamenjen a házba.
- Amire világosodik bent leszel, ugye? - Sayami anyáskodó viselkedése már a kezdetektől idegesítette a lányt. Utálta, ha vigyázni próbáltak rá, vagy megmondani, mit tegyen és mit ne. Régen mindig ingerülten válaszolt a vörösnek, de egy idő után megtanulta figyelmen kívül hagyni az aggódását. Nem is felelt neki, mire az mögé lépett és megérintette a vállát.
- Aimi. Lazíts. Kikészíted magad. - suttogta.
- Baszd meg a lazításod - mordult rá a lány, és elrántotta a karját. - És ne érj hozzám. - sziszegte.
Sayami ijedten lépett hátrébb. Bár Aimi csak egy hónapja költözött át az intézetbe, tudta, hogy a lány érzékeny az érintésekre. Az előbb öntudatlanul is hozzáért, de szinte azonnal megbánta. "Mi tette ilyenné ezt a kislányt? Ilyen elérhetetlenné és hideggé?" - kérdezte magától újra Sayami. Szemei Aimi mimijákát tanulmányozták. A lány beharapta alsó ajkát koncentrálás közben. Ezt már megfigyelte párszor, és csodálta, hogy nem kezdett még el vérezni.
Gondolataiból a harang hangja ébresztette fel. Öt ütés, öt óra. Sayami már éppen megkocogtatta volna Aimi karját, hogy menjenek be, de időben észbe kapott, és csak megszólalt:
- Öt óra van.
- Hallottam - válaszolt szűkszavúan a másik.
Sayami hosszan sóhajtott, és lassan visszasétált a házba.