Bosszú/vágy

1.

It's only murder if they find the body, otherwise it's just a missing person :)             

Mereven nézett maga elé. Utálta. Mindennél jobban.
Legszívesebben a falhoz vágta volna azzal jutsuval, amit két hete gyakorol. Végre hasznát vehetné az igazgató által értéktelennek titulált chakráját.
Tombolt benne a düh, az egyetlen érzelem, amihez tizenegy éves kora óta köze volt.
Emberfeletti önuralmának hála azonban mozdulatai nem árulták el a benne dúló háborút.
Higgadtan hallgatta Namiyo-sama gondolatmenetét, bár szíve szerint egy határozott kézmozdulattal félbeszakította volna.
Neki céljai voltak. Hosszútávúak. Tudta, hogy az igazgató nem preferálja terveit, de eddig nem tehetett semmit. A nő rendelkezett az életével és azzal, hogy miként folytatja pályafutását.
És a döntései egyáltalán nem tetszettek Aiminek.
Namiyo-sama mosolyogva pillantott a lányra.
- Szívem, mutatkozz be  Hana-samának. - csöpögte. Válaszul egy gyilkos pillantást kapott.
- Aiminek hívják. Sajnos beszédproblémái vannak - magyarazkodott a mellette álló nőnek.
- Szimplán nem érdekel - szólal meg hirtelen Aimi egy gúnyos mosoly kíséretében. A nő felhúzott szemöldökkkel meredt Namiyora.
- Felettébb érdekes, hogy pont őt szánod az iskolámba ösztöndíjra - suttogta, és szavaiból sütött a szarkazmus.
Aimi egy pillanatra megmerevedett. Iskola. Még egy intézet. Még egy új hely. Ha el kell mennie, még messzebb kerül céljától.
Körmei a tenyerébe mélyedtek, de nem érzékelte a fájdalmat. Lassan szivárogni kezdett a vér a sebből, és halkan a padlóra hullott, apró, vörös tócsát hagyva a kövezeten.
Tizenegy éves önmaga. A kislány, aki arról álmodott, hogy egyszer egy ehhez hasonló iskolában, szoknyában, masnival derékig érő hajában, boldogan vár a mesebeli hercegre. Ehelyett mit kapott? Egyik nevelőintézetből a másikba dobálják, a gyűlölt férfi régi pólóiban jár, és még arra sem képes, hogy irányítsa a chakráját. Öt évvel ezelőtt. Ha megállíthatta volna a bátyját. Vagy egyenesen az időt.
Kihúzta magát.
- Nem megyek sehová. - suttogta határozottan.
Namiyo ledermedt. Számított rá, hogy ellenáll majd, de nem erre. Azt hitte, sírni fog, vagy ideges lesz. Meg sem fordult a fejében, hogy egyszerűen bejelenti, hogy marad. A mellette álló nő is meglepődött.
- Akkor ma-... - kezdett bele a mondatba a nő, de Namiyo közbe vágott.
- Aimi. Jót tenne egy kis változás, azt hiszem. Belerázódnál a háztartás vezetésébe, és ha férjhez mész... - próbálta sietve meggyőzni a lányt.
- Nem megyek férjhez. Soha. - sziszegte válaszul, és hátat fordítva a két nőnek, visszasétált a szobájába.

Idegesen becsapta a lépcső tetején elhelyezett faajtót maga mögött.
Gondolatai egymást üldözték kattogó agyában.
Végéigfeküdt az ágyán, és az apró padlásszoba sűrűn repedezett plafonját pásztázta résnyire nyílt, halványzöld íriszeivel. Szemei szárazak voltak, utoljára öt éve érezte a könnyek megváltását végigfolyni az arcán. Pillái elnehezedtek, de nem engedte magát az álmok világába lépni, túlságosan is félt az alvással érkező rémálmaitól. Felkelt, és az ablakhoz sétált. Kinézett, végigfuttata szemeit az udvaron...
Hirtelen eszébe jutott a megoldás.
Ott van, kint. Csak ki kell lépnie az ablakon, le kell másznia a tetőn, és elmenni, messze, ahol senki sem szól bele az edzésébe, nem pakolják át évente más intézetbe, azt tehet, amit akar és ami előbbre viszi a bosszúját. Meg kell szöknie.
A szekrényből kirángatta három felsőjét, amit még Akashi szobájából tudott megmenteni. Valamiért ragaszkodott a ruhadarabokhoz, pedig az eredeti tulajdonost mindennél jobban utálta. Felvillant benne a kép, ahogy ráhúzza az akkori halvány rózsaszín kimonójára a Missing feliratú felsőt, és bekapcsolja az öngyújtót, miközben patakkénkt folynak a könnyei. A kézmozdulatot utánozva leguggolt, és úgy tett, mintha meggyújtaná a függönyt.
Így búcsúzott el minden otthontól. Mint hajdan az elsőtől. Felgyújtotta  gyerekkora, boldog évei, és a kegyetlen mészárlás helyszínét.
Felült az ablakpárkányra, és lelógatta a lábait. Ha ügyes lesz, Namiyo-sama erkélyén érkezik, onnan pedig könnyedén leereszkedhet a talajra, és megléphet.
Végigfuttatta szemeit a kerten. A fán, a boxzsákon, a hintaszéken, és megállapodott Sayami alakján.
- Ez meg mi a büdös picsáért van kint?! - suttogta ingerülten. Olyan hirtelen futott rajta végig a tehetetlenség érzése, mint még soha. Egyszer, egyszer akarja a saját kezébe venni a sorsát, akkor is keresztülhúzzák a terveit...
- Nem fogom hagyni - tette hozzá fojtott hangon, és átlendült a párkányon.
Egyensúlyérzékének köszönhetően különösebb fájdalom nélkül ért az erkélyre, majd lassan, óvatos mozdulatokkal mászott a le.
Ekkor ért el a legfőbb problémához, Sayamihoz. Fogalma sem volt, mit kéne tennie a lánnyal.
Végül határozott.
Végigfuttott az emlékein arról az éjszakáról.
Akashi, ahogy átöleli az anyját.
Akashi, ahogy kirántja a kést Mizuki hátából.
Akashi, ahogy az apjára támad.
Akashi, ahogy felfedezi a búvóhelyét, és mosolyogva végigsimít az arcán, letörölve a könnyeit.
Akashi, ahogy beszél hozzá, de ő nem hallja a szavait. Csak fél év múlva tudta felidézni, miket mondott neki...
Aimi, ahogy lesokkolva üvölt az utca közepén, talpig véresen.
Aimi, ahogy könnyezve, csendben felgyújtja a házat.
Aimi, ahogy ellágyultan, már-már mosolyogva figyeli a lángokat.
Aimi, ahogy ül az ágyában, pislogás nélkül... a pszichiátrián.
Meg fogja ölni Sayamit.

Hai! Nem lett olyan hosszúságú és minőségű a rész (rövidke lett), mint amilyenre terveztem, de azért remélem tetszik :)