Az igazi színeim

Alleluja

Stark halálhíre egyszerre keltett médiacirkuszt és tömeghisztériát. A közvélemény hihetetlen gyorsasággal felejtette el, eddig hogyan vélekedtek róla, és egy szempillantás alatt tisztelni kezdték, néhány óra alatt valóságos kultusz épült köré.

Pepper gyomra felfordult az álszentségtől, migrén hasította darabokra a koponyáját, émelygett, a fájdalmat pedig nem enyhítette semmi sem. Az első pár óra volt a legborzalmasabb, mikor a sajtótájékoztatóra érkezett riporterek és újságírók elözönlötték az aulát, és információt követeltek. Néhányuk azonban nem elégedett meg azzal, hogy néhány órán belül kapnak egy hivatalos közleményt, kijátszották a biztonságiakat, és mivel Friday is ideiglenesen leállt, ezért a penthouse-ig jutottak. A gerinctelen férgek csak a szenzációt hajhászták, a többi kollégájuk előtt akartak lecsapni, és egészen odáig elmentek, hogy képeket készítettek a halott milliárdosról. Mikor Pepper ezt észrevette, kiborult, ordibált, fényképezőgépeket tört össze, és hiába kapták még el időben a pofátlan fotósokat, néhány felvétel mégis kiszivárgott.

Az ezt követő három napban még a csapból is Tony folyt. Az első hírek bizonyultak a legdurvábbnak minden tekintetben, hiszen a cenzúrázatlan fotók bekerültek az adásokba, és ugyan a sajtósok hamar reagáltak, így elérték, hogy legalább a televíziók képernyőiről eltüntessék a képeket, illetve ne jelentethessék meg újságokban, de ami egyszer kikerült az Internetre, az örökre ott is maradt.

A tragédia estéjére már Amerika hősének kiáltották ki Vasembert, egyben Tony Starkot, a híradásokat elöntötték az utca népével készített interjúk, ahol az elhunytról kérdezgettek mindenkit. Nem túl meglepő módon a halála hihetetlen sebességgel modifikálta a véleményüket, mindannyian úgy nyilatkoztak, hogy hatalmas veszteség érte a hazát, az egész emberiséget. A Stark torony tövében ezernyi mécses pislákolt, a gyászban osztozók pedig rendezett, néma sorokban bámulták a sötétségbe borult felhőkarcolót.

Aztán velük szemben ott állt az a maréknyi elvakult fanatikus, akik meg voltak arról győződve, a zseni öngyilkosságot követett el, szánalmasnak titulálták, annyi intelligenciával nem rendelkeztek, hogy legalább betartsák a „Halottról jót, vagy semmit." szabályt.

Pepper alig bírt megbirkózni a rá nehezedő hatalmas nyomással, és mindennek tetejébe még az a kibaszott Steve Rogers is felhívta, még azon a napon, hogy megbizonyosodjon a hírek valódiságáról. Legszívesebben beleordított volna a telefonba, ehelyett azonban megpróbálta a lehető legrövidebbre fogni a társalgást, többnyire tőmondatokban válaszolt, és sugárzott a szavaiból a jeges gyűlölet.

A többi Bosszúálló nem jelentkezett, úgy sejtette, egyikőjüknek sincs akkora önérzete, mint Rogersnek, vagy csak túl nagy bűntudatot éreztek a történtek miatt. Maximoffot addigra átadták az Egyesült Nemzeteknek, cserébe a Rogers oldalán állóknak amnesztiát ígértek, mivel fennállt annak a gyanúja, hogy Wanda őket is manipulálta.

– Különös, hogy a halál milyen könnyedén tehet valakit legendává... – sóhajtotta Rogers a kötelező körök és a színlelt megdöbbenés után.

– Ezzel mire akar utalni? – sziszegte összeszorított fogakkal a nő. Az idegei ekkorra már pattanásig feszültek, nem maradt ereje gondolkozni, mert az egészet arra használta fel, hogy viszonylag nyugodt és összeszedett maradjon, pedig mennyire kedve lett volna tombolni, zokogni, kiordítani magából a fájdalmát, de egyszerűen nem tehette meg. Valakinek mindig erősnek kell maradnia, és mivel mindent neki kellett intéznie, ez a valaki most ő volt.

– Csak... Végre megkapta az elismerést, amit megérdemelt, amit mindig is meg kellett volna kapnia – felelte a szőke. Pepper ugyan nem láthatta a készüléken keresztül, de a férfi idegesen rágcsálta az alsó ajkát.