Halálos véletlen

Minden egy telefon beszélgetéssel kezdődött...

*Juliet szemszöge*

Épp a konyhába indultam, hogy egy hosszú, kimerítő nap után végre egyek valamit, amikor meghallottam férjem halk, suttogó hangját a fürdőszobából.
Ami azért is volt furcsa, mert az ajtót becsukta, nyilván nem akarta, hogy halljam, miről is csevegnek.
Ám pár kiszűrődő mondat-foszlány felkeltette az érdeklődésemet és nem bírtam magam visszafogni, az ajtóhoz sétáltam és hallgatózni kezdtem...
"Igen drágám, este nyolckor találkozzunk a megszokott helyen...Persze...Emiatt ne aggódj, addigra lerázom Juliet-et...Én is szeretlek! Puszi!"-hallottam férjem kiszűrődő halk hangját és meg mernék rá esküdni, hogy a vonal másik végéből egy női hangot véltem kihallani.
Teljesen megdöbbentettek a hallottak...
Szeretem Robert-et, már 3 éve házasok vagyunk és feltétlenül megbízok benne, ám most először elkezdtem kételkedni...
Teljesen elbizonytalanított, amit az imént hallottam...
Lehetséges, hogy már nem szeret?
Az utóbbi időben kicsit eltávolodtunk egymástól, mivel mindketten rengeteget dolgozunk: én állatorvos vagyok, Robert pedig ügyvéd...
Egy közös barátunk által ismertük meg egymást, szerelem volt első látásra...
Aztán két évvel később megkérte a kezemet, egy évvel később pedig össze házasodtunk...
Boldogok voltunk, szerettük egymást és a közös jövőnket tervezgettük...
Lehetséges lenne, hogy megcsal?
Képes lenne ilyesmire?
Nem ilyennek ismerem, biztos csak félreértem a helyzetet...
Túlreagálom a dolgot: fáradt vagyok és kimerültem mind testileg, mind lelkileg...
A legésszerűbb az lenne, ha megkérdezném tőle...
De mi van akkor, ha tényleg megcsal?
Meg tudnék birkózni a tudattal, hogy a férfi, akit teljes szívemből szeretek, egy másik nőt szeret?
Felmentem a szobánkba, hirtelen már nem is éreztem magam éhesnek...
A történteken gondolkoztam...
Vajon tényleg képes lenne rá, vagy csak én értem ennyire félre a helyzetet?
Biztos csak paranoiás vagyok...
Végül addig-addig agyaltam a dolgon, hogy ha ez lehetséges, akkor még az eddigieknél is jobban elfáradtam...
Végül arra a következtetésre jutottam, hogy annyiban hagyom a dolgot...
Megbízom Robert-ben és tisztelem annyira, hogy ne avatkozzak a dolgaiba fölöslegesen...
Ha már nem szeret, akkor úgyis megmondja majd...
-Julie, édesem, hol vagy?-hallottam a hangját a földszintről.
-A hálóban...-válaszoltam, mire már hallottam is a lépcső halk nyikorgását és a dobogást léptei nyomán.
-Az előbb hívtak az irodából, sajnos be kell mennem...-mondta miután belépett a szobába.
Magas alakjának sziluettje élesen rajzolódott ki a folyosóról beszűrődő fényben...
Sötét, barna haja, amit az elmúlt hónapokban a megszokottnál jobban hagyott megnőni, a homlokára hullott, barna szemei megbánóan csillogtak.
-Nem tudom mikor érek majd haza...-folytatta azzal hozzám lépett és egy gyengéd puszit nyomott a homlokomra.
-Rendben...-suttogtam.
Nem tudtam, mit higgyek...
Amint meghallottam a bejárati ajtó csapódását, hanyatt dőltem az ágyon és felsóhajtottam...
Én már nem értem, mi folyik itt, ez nekem túl sok...
Lezuhanyoztam majd elővettem szeretett naplómat, hogy kiírjam magamból minden bánatom...

"Kedves Naplóm!
Minden egy telefon beszélgetéssel kezdődött...
Nem tudom, mit higgyek, minden olyan zavaros...
Vagy én őrültem meg, vagy a férjem tényleg megcsal a hátam mögött és még aljas módon titkolja is hazugságokkal...
Nem akarok elhamarkodott döntést hozni, hiszen az alaptalan feltételezgetéssel és vádaskodással el is ronthatom a kapcsoltunkat, már így is sajnos kissé elhidegültünk egymástól...
Megvárom, hogy újabb fejlemény legyen és reménykedem, hogy semmi komoly nem lesz, minden megoldódik magától..."

Már gyerekkorom óta vezetek naplót, jól esik, hogy minden ki nem mondott gondolatomat leírhatom és így könnyen vissza tudok emlékezni a legszebb pillanataimra is, hiszen minden le van írva...
Mindig is az volt az álmom, hogy író legyek és inspiráljak másokat, hogy az írásaimmal megmosolyogtassam az embereket ebben a szürke, kietlen világban, még ha csak pár röpke pillanatra is...
Hulla fáradtan, erőtlenül dőltem az ágyba, ám akár milyen fáradt is voltam, nem tudtam aludni, mivel a gondolataim továbbra is makacsul a fránya telefon beszélgetés körül forogtak...
Elmémben újra és újra, szűntelenül visszhangoztak a hallottak:
"Igen drágám...Én is szeretlek...Puszi...
Én is szeretlek...Puszi...Drágám..."
Aztán végül, hosszas forgolódás után, összegömbölyödve és a párnát átölelve, sikerült elaludnom...
***
Másnap reggel, amikor felébredtem, Robert már mellettem aludt...
Perceken át csak bámultam őt, ahogy békésen szuszog, próbálva felfedezni rajta valamit, akármit, ami árulkodó nyom lehet...
Ám nem találtam semmit...
Ő csak Robert volt, a férjem, aki még mindig ugyan az mint öt évvel ezelőtt...
Lementem a konyhába és főztem kávét, majd miután elkészült, öntöttem magamnak egy nagy adaggal, hogy aztán leüljek a konyha asztalhoz és megigyam...
Csak egy szokásos szombat reggel...
-Jó reggelt kincsem!-köszöntött férjem mosolyogva miközben ráérősen, nyújtózkodva lebattyogott a lépcsőn.
-Szia...-köszöntöttem nem épp lelkesen.
-Van még kávé?-kérdezte majd, hogy szavainak nyomatékot adjon, ásított.
Felkeltem és töltöttem neki is egy csészével majd leraktam elé az asztalra...
-Mikor értél haza tegnap?-kérdeztem miközben visszaültem a helyemre.
-Csak nagyon későn, már aludtál, nem akartalak felébreszteni...-válaszolta.
Én meredten bámultam és hosszasan tanulmányoztam a bögrémet és a benne levő sötét színű, gőzölgő folyadékot, ugyanis nem tudtam volna a szemébe nézni azok után, amiket tegnap gondoltam...
-Minden rendben?-kérdezte Rob, kérdésével kizökkentve hosszas bambulásomból és gondolataim kavargásából.
-Persze, csak egy picit fáradt vagyok...-válaszoltam.
Szerencsére nem volt lehetősége tovább firtatni a témát, ugyanis megcsörrent a telefon...
Felvettem: az egyik ismerősünk édesanyjának macskája eltörte a lábát és kitört a pánik...
A múltkor egy másik macskája megfázott, az asszony már rettentően aggódott, azt hitte a drága cicuskája a halálán van, aztán a cica pár nap alatt meggyógyult...
Szóval képzelem, most milyen lehet a helyzet: szerintem már papot hívtak a macskához...
Esküszöm, ha megöregszem, inkább vigyenek otthonba, minthogy félőrült öreg macskás néniként végezzem...
Gyorsan elkészültem majd amilyen gyorsan csak tudtam, kimentem, hogy ellássam a sérült cicust...
Percek alatt végeztem, nem komoly sérülés, pár hét és rendbe jön, nem úgy mint az asszony, akit a cica állapota lelkileg súlyosan megviselt...
-Köszönöm, megmentette az én drága Cirmimet! Már annyira aggódtam érte!-zokogta a nő.
-Igazán semmiség asszonyom...Cirminek nincs komolyabb baja szerencsére, pár hét és meggyógyul a lába, akkor aztán újra olyan lesz mint régen!-mondtam mire az idős hölgy hálásan rám mosolygott.
Haza utamon megálltam a kedvenc kilátómnál, kiszálltam az autómból és gyönyörködtem a tájban...
A város nyüzsgése sosem vonzott igazán, inkább a természet egyedisége és nyugodtsága varázsolt el...
Ezért is döntöttünk úgy Robert-el, hogy egy külvárosi kis erdőbe költözünk, ahol nem zavar minket semmi sem...
Az erdő olyan varázslatos hely, mindig lenyűgöz: olyan, mintha folyton változna a hangulata...
Van, amikor ködös és titokzatos, van, amikor színpompás és romantikus, van, amikor világos, élettel teli és boldog és van, amikor sötét, rideg és ijesztő...
Imádok kijönni és hosszasan csak nézni ezt a folyton változó mesterművet...
Az itt uralkodó csend és nyugalom mindig ellazít engem is, utána sokkal jobban érzem magam...
Ezen hétvégémet is többnyire a szabadban töltöttem: csodáltam a tájat, amit újra és újra papírra vetettem, hol lerajzoltam, hol lefestettem, épp milyen kedvem volt, de sosem tudtam megunni ezt a változatlan szépséget...
Aztán egy újabb monoton hét következett...
Legalábbis én először ezt hittem...
Nagyobbat alig tévedhettem volna...
Sosem gondoltam volna, hogy ennyi minden megváltozhat ilyen rövid időn belül...
Hogy az eddigi életem fenekestül felfordulhat, hogy a világom romba dőlhet, hogy aztán minden, ami megmaradt keserű lánggal elégjen, míg csak hamu nem marad belőle...