Forced Marriage [Hun] || ✔

1. Fejezet - Kötelesség

~ Lucy ~

   Az ébresztőmre keltem. A telefonomért nyúltam, kikapcsoltam a riasztást majd visszatettem a mobilt az éjjeliszekrényre és kimásztam az ágyból. Felöltöztem, megfésülködtem, elraktam néhány füzetet és a tolltartómat majd a hátamra kaptam a táskám.
   – Kicsim, gyere le! – szólt egy hang lentről.
   – Jövök anya! – feleltem majd zsebre tettem a mobilom, leszaladtam a lépcsőn és bementem a konyhába. – Jó reggelt! – mosolyogtam kedvesen a lent lévőkre.
   – Jó reggelt! – mosolyodtak el a szüleim is.
   – Már annyira izgulok! – tettem le a táskám az ajtó mellé és ezt a tettemet követően én is leültem az asztalhoz. Egyáltalán nem hazudtam ezzel a mondatommal, hisz az izgalom teljesen átjárta a testem, a fejem búbjától kezdve egészen a lábujjaimig.
   – Nyugodj meg, minden rendben lesz. Ráadásul, ha szeretnéd, elvihetlek kocsival – ajánlotta fel apa apró görbülettel a szája sarkában.
   – Az nagyon jó lenne! Köszönöm! – húztam újabb mosolyra a számat.
   – Akkor most együnk, különben már az első napodon elkésel az iskolából – csipkelődött kedvesen anya, mire apa és én bólintottunk majd végre nekikezdtünk a reggelinek. – Egyébként, Lucy – szólalt meg újra egy kis idő múlva az édesanyám.
   – Hm? – néztem fel rá kérdő tekintettel.
   – Ha hazajössz, öltözz át csinos ruhákba, mert vendégek jönnek át hozzánk vacsorára.
   – Milyen vendégek? – kérdeztem értetlenül.
   – Majd megtudod – zárta le a témát apa és szúrós szemekkel nézett anyára, mert látszólag nem örült annak, hogy ezt elmondta nekem. Anya állta a pillantását, én pedig ott feszengtem, ezért úgy döntöttem véget vetek a pillanatnak, hisz nem hiányzott, hogy a szüleim ilyen kis semmiség miatt vesszenek össze.
   – Köszönöm a reggelit! – mondtam majd felálltam és az üres tányérommal együtt a mosogatóhoz sétáltam.
   – Hagyd csak, kicsim! Majd én elmosogatok – állt fel anya. – Te csak menj iskolába, mert a végén még tényleg elkésel – kuncogott fel halkan teljesen megfeledkezve az előbbiről.
   – Ebben az esetben induljunk – mondta apa és ő is felállt. Bólintottam majd felvettem a táskámat és elköszöntünk anyától.
   Nem sokkal később már az autóban ültünk és hallgattuk a rádiót, amíg a sulihoz nem értünk. Az iskolánál apa kitett majd elment miután sok szerencsét kívánt az első napomhoz. Ezután besétáltam az épületbe, ami tele volt színes hajú diákokkal. Kissé megrémisztett a nagy tömeg, de erőt vettem magamon és odasétáltam két szimpatikusnak tűnő kék hajú lányhoz majd szólásra nyitottam a beszélőkém.
   – Sziasztok! Elnézést, hogy zavarlak titeket, de új vagyok és az igazgatói irodát keresem. Esetleg tudnátok segíteni? – mosolyogtam rájuk.
   – Persze! – vágta rá boldogan az alacsonyabb. – Megkérdezhetem a neved? – tette hozzá kicsit szégyenlősen, mire gondolatban homlokon csaptam magam, amiért nem mutatkoztam be.
   – Bocsáss meg, Lucy Heartfilia vagyok – mosolyogtam továbbra is, bár ez inkább egy kínos görbület volt az ajkaimon.
   – Levy McGarden – jelent meg újra egy mosoly az alacsony lány arcán és kezet nyújtott, amit meg is ráztam.
   – Az én nevem Juvia Lockser – mosolyodott el a magasabb, s ezt követően vele is kezet fogtam. – Gyere, megmutatjuk az irodát – mondta és a lépcső irányába fordultunk.
   – Tudod, melyik osztályba fogsz kerülni? – érdeklődött Levy, ahogy elkezdtük megmászni a lépcsőfokokat.
   – Csak annyit tudok, hogy az egyik végzős osztályba fogok járni – feleltem.
   – Akkor nagy valószínűséggel te vagy az, akiről tegnap beszéltek nekünk – mosolygott Juvia.
   – Ezek szerint osztálytársak leszünk? – vontam le a következtetésemet hangosan, mely inkább hallatszódott kérdésnek, mint megállapításnak.
   – Ahogy mondod! – vigyorodott el Levy. Ekkor értünk fel az első emeletre, ahol mind megtorpantunk egy pillanatra.
   – Most merre? – tettem fel a kérdést, mire szinte azonnal érkezett a válasz.
   – Balra – mondta a két lány szinkronban én pedig egy apró mosollyal nyugtáztam eme cselekedetüket, s ezt követően a mondott irányba fordulva folytattuk tovább az utunkat.
   – Itt is lennénk. Ez a titkárság. Itt bemész, szólsz az egyik titkárnőnek, hogy az igazgatóurat keresed, aztán pedig ha szónak bemész a jobb kéz felé eső ajtón – magyarázta Juvia.
   – Értem, köszönöm – mosolyodtam el újra majd megfordultam, viszont ebben a pillanatban egy újabb száznyolcvan fokos fordulatot vettem, hogy szembe álljak a két lánnyal. – Megkérhetlek titeket, hogy várjatok meg? – kérdeztem kissé félénken.
   – Persze, idekint megvárunk – mosolyodott el biztatóan a két lány. Köszönésképp bólintottam egyet majd újra az ajtó felé fordultam, lassan lenyomtam a kilincset és beléptem a helyiségbe s ott egyből a pulthoz sétáltam és nem sokkal ezután az a mögött ülő középkorú nő rám emelte a tekintetét.
   – Jó reggelt miben segíthetek? – kérdezte apró mosollyal az arcán. Szemei sarkában apró ráncok jelentek meg, ám ez csak barátságosabbá tette a megjelenését.
   – Jó reggelt az igazgatóurat keresem – mondtam el neki az ottlétem okát és én is egy kisebb görbületet küldtem felé.
   – Á, egy pillanat – mondta, ahogy kikászálódott a székéből, megkerülte a pultot s ezt követően bekopogtatott a nekem jobb kéz felé eső ajtón majd benyitott a másik helyiségbe és bedugta a fejét a nyílászáró által nyújtott résen. – Egy diák keresi magát – közölte egyszerűen az információt.
   – Küldje be – szólt vissza egy erélyes hang bentről, mire kirázott a hideg. Ekkor a nő visszafordult felém és közben becsukta az ajtót maga mögött.
   – Menj be nyugodtan – mondta kedvesen, mire én csak egy aprót bólintottam és közelebb léptem a tölgyfaajtóhoz. – Nyugodj meg, nem harap – kuncogott fel halkan majd ellépet mellőlem és visszavánszorgott a helyére. Én pedig egy mély lélegzetvétel után lenyomtam a kilincset, kinyitottam az ajtót majd beléptem a helyiségbe és becsuktam a nyílászárót magam mögött.
   – Jó reggelt kívánok! Az új diák, Lucy Heartfilia vagyok! – mutatkoztam be illedelmesen miután az íróasztal mögött ülő őszülő szemüveges férfi felé fordultam.
   – Jó reggelt! Itt van a diákigazolványod, az órarended és egy lista az órákon kívüli foglalkozásokról – tolta felém az asztalán lévő iratokat. – A diáktanács elnöke fog körbevezetni. Őt majd a könyvtárban fogod megtalálni, ami itt, az első emeleten, a lépcsővel szemben található – magyarázta, így ki is derült milyen egyszerű lesz az utam, hisz csak vissza kell jutnom a lépcsőhöz a bal oldali szárnyból, mely körülbelül egy ötven méteres egyenes utat jelent számomra és az engem elkísérő két lánynak.
   – Köszönöm a tájékoztatást! – mondtam, ahogy átvettem a papírokat. – További szép napot! – tettem hozzá, ahogy az ajtóhoz közelítettem majd miután a titkárnőtől is elköszöntem kimentem a folyósóra a lányokhoz.
   – Na? – érdeklődtek.
   – Azt mondta menjek el a könyvtárba és keressem meg a diáktanács elnökét, hogy vezessen körbe – feleltem.
   – Akkor menjünk! – karoltak belém és együtt tettük meg a rövid, egyenes utat. Szerencse, hogy ilyen közvetlenek – gondoltam, s egy mosoly kúszott az arcomra.
   – Egyébként ő is az osztálytársunk – mondta Juvia az elnökre utalva.
   – És elég határozott személyiség – kuncogott Levy. – De kedvelni fogod – mosolygott rám majd beléptünk a könyvtárba.
   – Jó reggelt! – köszöntünk illedelmesen a bent lévő könyvtáros nőnek, aki csak mosolyogva viszonozta a gesztust. Ezt követően egy vörös hajú lányhoz sétáltunk, aki az egyik könyvespolc mellett állt egy könyv hátulját olvasgatva.
   – Szia, Erza! – köszöntek neki az engem kísérő lányok.
   – Levy, Juvia! Sziasztok! – köszönt vissza nekik a vörös majd megölelték egymást. Miután elengedte a két kék hajú lányt rám emelte a tekintetét. – Szia! Én a diáktanács elnöke vagyok. A nevem Erza Scarlet. – nyújtotta nekem a kezét, amit el is fogadtam.
   – Lucy Heartfilia – mutatkoztam be én is. – Örvendek a találkozásnak!
   – Szintúgy. Gyere, körbevezetünk – mosolyodott el. Ezek szerint már bemutatkozás nélkül is tudta, hogy új vagyok? – kérdeztem magamtól gondolatban, ám választ természetesen nem kaptam.
   Körbejártuk az iskolát és meséltek is róla. Elmondták mik a legfontosabb helyek és egyesével meg is mutogatták a termeket, ahol órája szokott lenni az osztályunknak. Szerencsémre mindhárman nagyon kedvesek voltak, ezért megkönnyebbültem, hogy máris vannak barátaim az új osztályomban. Végül együtt elmentünk az osztályterembe, ahol már mindenki bent volt, hisz az óra már kezdetét vette.
   – Jó reggelt! – mondtuk egyszerre.
   – Jó reggelt! Te vagy az új diák? – kérdezte az osztályfőnök.
   – Igen, Lucy Heartfilia vagyok – feleltem ma már sokadszorra. Az osztályfőnök gyorsan bemutatkozott, rászólt a többiekre, hogy üljenek le és megkért, hogy mutatkozzak be, mire készségesen kiálltam az osztály elé. – Sziasztok! A nevem Lucy Heartfilia és tizenhét éves vagyok. Crocus mellől költöztem ide a szüleimmel nemrég. Szeretek olvasni, sportolni és főzni. Remélem, mindenkivel jól ki fogok jönni – mosolyogtam az újdonsült osztálytársaim irányába, akik közül sokan rendelkeztek színes hajkoronával. Rengeteg színes egyéniség járhat ebbe az iskolába – gondoltam humorosan majd a tanárnő felé fordulva vártam a következő utasítást.
   – Köszönjük, Lucy. Kérlek, foglalj helyet az utolsó padban Natsu mellett – mondta az osztályfőnök, mire egy rózsaszín hajú fiú emelte fel a kezét, hogy tudjam hova menjek. Hátrasétáltam a középső padsor utolsó asztalához és helyet foglaltam mellette. Rám emelte a tekintetét és halkan bemutatkozott:
   – Szia! Natsu Dragneel vagyok – mosolygott rám és kezet nyújtott, amit el is fogadtam.
   – Szia Natsu! Örülök, hogy megismerhetlek – mosolyodtam el én is, viszont furcsa érzésem támadt vele kapcsolatban... Az órák többnyire unalmasan teltek, de suli után Erza, Juvia, Levy és én elmentünk sétálni a parkba, hogy nyugodtan beszélgethessünk, valamint azért, hogy jobban megismertük egymást. Viszont a társalgásunk nem tartott tovább egy óránál, amikor is a szüleim felhívtak, hogy igyekezzek haza, ezért a kérésükre elköszöntem a lányoktól, s ezt követően hazafelé vettem az irányt. Vajon kik jönnek át hozzánk? Hisz még alig ismerünk itt embereket – gondolkoztam a haza vezető úton majd otthon egyből a szüleimhez siettem, hogy feltehessem a kérdést, mely egész nap a fejemben motoszkált. – Szóval milyen vendégek jönnek hozzánk? – tettem csípőmre a kezeim.
   – Öhm... Ezzel kapcsolatban – kezdte anya, majd apa vette át a szót.
   – Tudjuk, hogy nem fogsz örülni annak, amit most fogunk mondani – folytatta a családfőnk.
   – Mi történt? – kérdeztem.
   – Még semmi... De... Tudod – próbálkozott megint az édesanyám.
   – Nem, nem tudom – feleltem s kezdtem ideges lenni, de egyelőre visszafogtam magam. – Mi a gond?
   – Hamarosan megtudod – mondta apa. – Most inkább menj és öltözz át, mert hamarosan megérkeznek a vendégeink – kezdett el sürgetni.
   – Renden apa – eresztettem el egy apró sóhajtást s ezt követően felmentem a szobámba, ahol átöltöztem majd a tükörbe nézve gondolkodóba estem. Vajon mit akartak mondani? Remélem nem olyan rossz dolog. Majd eme rövid gondolatmenetemet követően lementem a szüleimhez.
   – Szóval... Mi is az a fontos dolog, amiről tudnom kell? – kérdeztem, mire apa komoly arccal fordult felém.
   – Tudod Lucy, mivel te vagy az örökös, össze kell házasodnod egy rangodbeli személlyel – magyarázta a helyzetemet, mellyel még egész kicsi koromban szembesítettek. De mégis miért mondja el ezt megint? ...Várjunk... csak nem arra akar célozni ezzel, hogy... – gondoltam ijedten, bár már nem tudtam hangosan is feltenni a kérdésemet, mivel az édesapám újra megszólalt. – ...És most megtaláltuk számodra a tökéletes kérőt! – mondta határozottan, mégis vidáman apa. Nem lehet igaz, hogy ez most tényleg meg történik...
   – Mi? – kérdeztem tányér nagyságú szemekkel és leesett állal. – Nem! – kezdtem heves tiltakozásba. – Én még nem állok készen erre!
   – Mi ez a hangnem? – húzta össze a szemöldökét anya, aki már sokkal határozottabb volt, mint néhány perccel ezelőtt.
   – Elnézést – feleltem halkan, s éreztem, hogy egy gombóc kezdi szorongatni a torkom. Nem, ez nem lehet igaz... Már a sírás kerülgetett, de nyugodt hangnemben folytattam. – Nem várhatnánk még vele?
   – Nem. A vőlegényed és családja bármelyik percben megérkezhetnek, hogy kitűzzük az esküvő dátumát – vette át a szót újra apa, majd csengettek.
   – Ezek biztos ők lesznek! – derült fel anya majd mosolyogva ment el kinyitni az ajtót.
   A szüleim betessékelték a vendégeket a nappaliba majd apám utasítására én is bementem a helyiségbe. Senkire se mertem ránézni, lehajtott fejjel álltam meg és vártam, hogy kezdhessem a beszédet. Ahogy mindenki leült, felemeltem a fejem, ám senkire se néztem rá.
   – Üdvözletem! Én vagyok a Heartfilia család örököse, Lucy Heartfilia. Örülök, hogy megismerhetem önöket! – mutatkoztam be és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, hogy valamennyire sikerüljön, leplezzem a valódi érzelmeimet a kényszerházassággal kapcsolatban, ahogy a jövendőbeli apósomra és anyósomra emeltem a tekintetem. Ezt követően egy felettébb ismerős velem körülbelül egyidős fiú állt fel a kanapéról. Az nem lehet, hogy ő...
   – S én lennék a kérő, a Dragneel család örököse, Natsu Dragneel. Örvendek a találkozásnak! – csókolt kezet nekem. Kettőt pislogtam, mire leesett, hogy nem álmodok és tényleg a ma megismert érdekes hajszínnel rendelkező padtársam áll velem szemben, mint vőlegényem.
   – Natsu? – csúszott ki a számon a már-már képtelennek tűnő felismerés, mire az említett csak egy kínos mosolyt eresztett felém. Bennem viszont kérdések tömkelege kezdett megfogalmazódni a felől, hogy ő mégis mennyit tudhat a helyzetről.
   – Szóval ismeritek egymást? – kérdezte anya.
   – Igen, egy osztályba járunk – felelte az öltönybe öltözött rózsaszín hajú srác.
   – Ez csodálatos! Így könnyebben megismerkedtek – csillant fel az édesanyám szeme, ám ez valamiért nagyon furcsának tűnt nekem. Csak megjátssza? Ezek szerint ők tudtak róla, hogy osztálytársak leszünk? – futottak végig az agyamon a kérdések. Elárulva éreztem magam. Mintha csak egy kést döftek volna a hátamba a saját szüleim.
   – És az esküvő dátumát is hamarabbra tehetjük – mondta Mr. Dragneel, mire valami rettenetes érzés járta át a belsőm.
   – Így igaz – szólalt meg apa és ránk nézett. – Kérlek, menjetek fel. Amint döntöttünk szólunk.
   – Rendben – feleltem és próbáltam leplezni a szüleim felé irányuló haragot, amiért úgy kezelnek, mint egy darab húst majd Natsu kíséretében felmentem a szobámba.