Karjában ringat az Erdő

A csendes délután

-Papa, miért vagy ilyen szomorú? - mászik ölembe kis unokám, miközben kíváncsi szemeit rám szegezi.

-Emlékszel Milagros meséire?

-Igen, azt mondtad, hogy nem csak a neve jelentése hogy csoda, hanem ő is az volt. - bólogat hevesen alig 6 éves unokám izgatottsággal telve.

-Ez is érte van. - mosolydok el, miközben a komódon lévő képre pillantok. A képen két fiatal mosolyog a város széli erdőben, mint akiknek semmi gondjuk, ó pedig mennyi gond is volt akkor.

-Elmeséled? - kapaszkodik meg apró kezeivel kötött pulóveremben, majd fejét mellkasomra hajtja így felkészülve papa meséjére.

-Azt hiszem eljött az ideje! - bólintok és szemeimet lehúnyva visszaemlékezem 2018. Március 14.-re arra a különösen csendes napra.

#####

2018. Március 14. Egy újabb nap Milagrossal.
Mila napirendje megtörhetetlen és ezt mindenki tudja aki ismeri őt, én pedig elég jól ismerem gondozója ként, talán azt is merhetem ki jelenteni, hogy én ismerem a legjobban, annak ellenére hogy oly keveset beszél a betegség beállta óta.
Milagros teljesen lebénult, és egy 23 éves fiatal lánynak ez egy nagyon súlyos bűntetés. Először bal majd jobb oldala bénult le, és mind ez hihetetlen gyorsasággal ment végbe, két hónap alatt egész teste felett elvesztette az íranyítást. A lányra ez nagy súlycsapás ként érkezett az ily gyors bénulás, ennek hatására mély depresszióba esett. Ebben az időszakban alakult ki a mindennapos rutin, amit elvégez minden nap az én segítségemmel. Reggel felkel, felöltözik, minden rokonával beszél akiket kedvel, de tényleg csak azokkal akiket kedvel a többit nem méltóztatja felhívni, azt az elvet vallja, hogy ha szeretne vele beszélgetni, majd felhívja a rokon. Ha ez megvolt 2 órát olvas, majd verseket ír, a reggelit teljesen kihaggya. Ebéd előtt beveszi a gyógyszereket, majd megeszi Julia, a szakács főztjét. Háromnegyed óra pihenés, kis szieszta a kiadós ebéd után, és izgatottan várja hogy elinduljunk az erdőbe. Ott nyugodt, mindig nyugodt bármi történhet körülötte, az az a hely számára mint másoknak egy istennek felállított szentély. Egész délután ott vagyunk és többnyire csendben töltjük az egészet, még is olyan mintha folyton kommunikálnánk.
Milagros és én köztem egy különös kötelék van amit senki se tud megmagyarázni. Nekünk nem kellenek szavak hogy megértsük egymást, egyszerűen csak tudjuk hogy mit akar a másik, és mi talán ezért is beszélünk ilyen keveset.

A mai nap se telt másképp, de sokkal csendesebb volt mint a többi nap. Nem beszélgettünk, még annyit se amennyit szoktunk, csak csináltuk ami a napirendet pontról pontra. Amikor viszont a patak előtt ültünk, mintha kiszakadt volna az a burok ami őt körül vette és csak mesélt és mesélt és mesélt.

-Amikor kicsi voltam a legjobb barátommal jártam mindig ide, Jamesnek hívták, valamiért én mindig jobban kijöttem a fiúkkal, mint a lányokkal. - tart egy kis szünetet, majd felnevet és folytatja tovább - A szüleink mindig megtíltották hogy a patakba menjünk, de mi csak azért is belefeküdtünk a hideg vízbe, aztán természetesen jól megfáztunk, mi kis okosak. Az a fa volt mindig a házunk, a "jövendőbeli" házunk. James volt a leges legjobb barátom, de sajnos túl korán elment. A hamvait ebbe a patakba szórták. - mesél a patakot és azt az öreg patak parti lombos fát fürkészve, én pedig csak hallgatom őt. Sok fa van az erdő révén, de az a fa minden tekintetet oda vonz a nagy terebélyes lombkoronájával. - Azután soha nem jártam ide, viszont amikor teljesen nyomorékká váltam muszáj voltam ide jönni, és akkor rájöttem hogy miért szerettük annyira ezt a helyet. Na és tudod miért? - pillant rám, csak egy momentumra. - Mert ez a csend, ez a hely a halk hang egy kiadós kiabálás után. Ez a hely nyugalmat, szeretetet, biztonságot nyújt, úgy érzed itt önmagad lehetsz, és így van, itt mindig az lehetsz aki lenni akarsz. Ez az erdő egy varázslatos hely, mindig tartogat meglepetéseket, annyi pici életnek ad otthont, egyszer majd én is ennek az erdőnek szeretnék a részese lenni, akár csak James. - aztán elhallgat, talán percek telnek el amikor felnevet, majd újra megszólal. - Ez olyan ironikus, a legjobb barátommal fedeztem fel ezt a helyet, ide jártunk megnyugvásért, most pedig a legjobb barátommal újra itt vagyok, hogy megnyugvást szerezzek... Tudod, szeretlek Lou!

Ez volt az utolsó szava hozzám. Aztán elhalkult és vállamra hajtva fejét elaludt. Soha többé nem hallottam azt az angyali hangot, de azt az angyali hangot az erdő őrzi számomra, az a patak parti öreg lombos fa örzi emlékét, levelei még mindig magukon hordozzák lágy hangját.

Milagros az nap megtanított becsülni a csendet, a barátságot, az erdőt. Megtanította, hogy azzal hogy meghalunk nem lesz mindennek vége, hogy addig élünk míg emlékeznek ránk. És én emlékezem 2018. Március 14.-re, a napra mely mindent megváltoztatott.  Milagros Tonkin az nap boldog volt, mert ott lehetett ahol lenni szeretet volna az erdőben, a patak parti fával szemben legjobb barátjával.