És még élek (Átmenetileg Szünetel)

Soha többé török kaja

Vasárnap reggel apa egy piros bevásárló szatyorral állított be a besötétített szobámba.  Egy szó nélkül dobta a csukott szemem elé, majd az ablakhoz lépve felrántotta a rolót, amitől az egész tér fényárban kezdett el úszni. Nem zavartatta magát és a vékony gyapjútakarót a lábam közül kitépve hangosan morgott. A fenébe is, hogy látja ha nem alszom. Pedig igazán semmi kedvem nem volt megint elintézni a bevásárlást. Amióta anya egy szép keddi napon fogta magát és elcuccolt egy magas, latin-amerikai pasashoz, azóta minden hétvégén engem küld apa boltba. Pokolian utáltam őt ezért. Ám mikor még két perc múlva is ott hajolt fölöttem, kénytelen voltam ránézni. Fekete haja elegánsan hátrafésülve ült magas koponyáján. Széles járomcsontja mindig olyan érzést keltett az emberekben, mintha éppen rágna valamit. Az arca borostás, s ez a sok feketeség rendkívül kiemelte mélykék szemét. Haragosan villantotta rám fogait, majd a lábamnál fogva lehúzott a hideg padlóra.

- Nyomás! - parancsolt rám és tudván, hogy ezután úgyis engedelmeskedek, kiment.

Elgémberedett gerincemet nyújtóztatva vánszorogtam a széles akasztós szekrényemhez, majd az ajtókat kitárva kaptam fel a nemrég kapott méregzöld ingemet, hozzá pedig egy fekete cipőt. Dühösen vettem kézbe a vörös táskát, majd a kulcsomat felkapva leszaladtam a lépcsőn. Az öcsém már az asztalnál ült és egy tál kukoricás gabonapelyhet evett. A fejével biccentett felém, majd egy újabb adag tejet öntött a tányérjába.

Az ajtón kilépve a közelgő tavasz meleg szele érintett meg. Húztam egyet a kapucnim zsinórján és a fekete vázú biciklimre pattantam. Az udvarról kikanyarodva pedig egyenesen a legközelebbi bevásárlóközponthoz vettem az irányt.  Fél kézzel kormányozva még küldtem egy gyors SMS -t Sandrának, hogy biztosan el kell e halasztani a mára megbeszélt Valentin napi ebédet.  A válasz gyorsan jött, miszerint bármennyire is szeretne, de nem tud időt szakítani semmire ma a közelgő matekdoga miatt. Így hát a vékony mobilt a zsebembe csúsztatva hajtottam tovább.

Az áruházhoz érve a lehető legközelebbi fához láncoltam a biciklimet, majd a kesztyűmet megigazítva haladtam át a kétszárnyú ajtón. Tömve volt az egész, csupa ideges és feldúlt felnőttel, nyáladzó párokkal és kisgyerekes családokkal. A nagy zsivaj megőrjített. A fülemre tapasztottam a kezem, majd bemenekültem egy üzletbe.

Bő egy órával később már végeztem is, már csak a sportüzlet maradt hátra. Viszont mikor elhaladtam az isteni gyros előtt, nem tudtam megállni, hogy be ne álljak az éhesek sorába. A telefonom tokját piszkálgattam, miközben a tömeg rohamosan oszlani kezdett körülöttem. Még két ember volt előttem és elégedetten nyugtáztam, hogy legalább hamarosan már ehetek. Amint a szememmel egy üres asztal után kutattam, egyszer csak megakadt a szemem valamin. Először azt hittem nem jól látok. Vagy csak képzelődök. De sajnos nem így volt. Az egyik vidám narancsra festett asztalnál Sandra ült. És nem volt egyedül. Ugyanis vékony oldalához simulva éppen a barom Brad Lorenso volt a társasága. Mikor rájuk néztem beszélgettek. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy egy szúnyog nem tudott volna átrepülni közöttük. Mire egyet pislantottam már csókolóztak. De nem úgy, mint akinek barátja van és éppen most csalja meg. Nem is egy egyszerű szájra pusziról volt szó. Brad egyenesen falta Sandra ajkát, aki lágyan mosolyogva karolta át a vállát. A seggfej keze kissé elkalandozott és mások ha nem is figyeltek rájuk, én ebből a szögből tökéletesen láttam hogy hol járt az asztal alatt. Hányni akartam, elfutni, megverni. De nem bírtam mozdulni, s csak bambán álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Amikor eszembe ötlött, hogy megláthatnak, már késő volt. Brad egyenesen a szemembe nézett. És mosolygott. Sandra egyenlőre még háttal nekem ült, így nem látott meg. A fiú röhögve húzta közelebb magához a lányt, majd még hevesebben ízlelte őt.és közben végig engem nézett. Végül, mikor gondolom megunta nézni a szenvedő fejemet odahajolt hozzá és halkan a fülébe lehelt valamit.  Nem volt nehéz kitalálnom, vajon mi lehetett az, mert abba a pillanatban Sandra megperdült és rám pillantott azzal a pokolian szépséges és gonosz szemével. Zavartan bogozta ki magát Brad öleléséből, majd felém indult. És én itt akartam menekülőre fogni.  azonban a sok idióta ember mind az utamat állta és még mielőtt léphettem volna egyet elkapta a kezemet. Azonnal kirántottam a csukóm a szorításból és a mögötte álló fiúra néztem.  Zihálva pillantottam az önelégült arcára és legszívesebben ott betörtem volna az orrát. Fél fejjel volt alacsonyabb nálam, szóval igazán nem lett volna nagy erőfeszítés átrendezni az arcát.

- Te... - sziszegtem, mint egy megvadult kígyó. De ő csak azzal az önelégült mosolyával vágott vissza. 

- Tudod, igazán nem kéne rám haragudnod. A kis barátnőd önként jött hozzám és hagyott ott téged. Bár nem hibáztatom érte. Tudod a magas fiúk általában ezekkel a méretekkel valami egészen kicsit akarnak kompenzálni.

Ennyi kellett. És a következő pillanatban Brad már a földön feküdte vérző orrát szorítva. Sandra sikoltva kapta el a kezem. Könny szökött a szemembe. Nem akartam sírni. Tartottam magam.

- Hagyd őt békén. - nézett rám szomorúan. - Ő nem csinált semmit. Én vagyok a hibás.

- Miért véded? - itt a hangom egy picit jobban elcsuklott a kelleténél.

- Mert...- itt habozott. a földön összegörnyedő szemétládára nézett. - Szeretem.

Ez a mondat feltette az íre a pontot. Mintha egy késsel szúrták volna át a légzsákom. Nem volt több kérdésem, csak haza akartam érni. A szatyraimat megfogva futottam ki. A szaros biciklimhez érve kinyitottam a lakatot és villám gyorsan kezdtem el tekerni. Alig hagytam el főutat, egy vízcsepp folyt végig az orromon. Az égre néztem, de természetesen nem esett. Nem az eső hullott rám. Sírtam.