My last breath is your first

Prológus - Utolsó lélegzet

A sötét, dohos fürdőszobánkban ülök, a hideg kőpadlón. Halkan zene szól a háttérben, a telefonomból, ami a mosógép tetején pihen. Nirvana. Istenem, mennyire szeretem őket. Ők voltak itt nekem mindig. A zenéjükkel. Támaszt nyújtottak, egyfajta mentsvárat, amikor senki nem volt mellettem. Sírva aludtam el minden nap őket hallgatva. Most is az In bloom megy. Hát, a hangulatomhoz, vagy magához a helyzethez nem igazán illik, de mivel az egyik kedvenc számom, így hagyom, hadd szóljon. Odamegyek, hogy felnyomjam max hangerőre. Hadd üvöltsön nekem még egyszer, ahogy az utóbbi évek során, mindig. Arra eszmélek fel, hogy éneklem. Torkomszakadtából.

Sell the kids for food
Weather changes moods
Spring is here again
Reproductive glands

He's the one
Who like all our pretty songs
And he likes to sing along
And he likes to shoot his gun
But he don't know what it means
Don't know what it means.

Hitetlenül, a fejemet fogva dőlök törökülésből a hátamra, amikor megszólal a Smells like teen spirit. Nem egy sírós szám, én mégis hirtelen tüdőszaggatóan rákezdek. Aztán jön a refrén.

With the lights out, it's less dangerous
Here we are now, entertain us
I feel stupid and contagious
Here we are now, entertain us
A mulatto, an albino, a mosquito, my libido
Yeah, hey

Üvöltöm, aztán felugrok. Hirtelen felindulásból táncolni kezdek. Rázom a hajam, ahogy az igazi rockerek. Felszabadulok. Aztán véget ér. Mint egy drog, amíg tart, határtalanul boldognak éreztem magam. Aztán amikor véget ér, a földhöz basz. De még rám is tapos párszor. Lerogyok a padlóra, és a könnyeim ismét szabad utat nyernek. Aztán rájövök, miért is ülök itt. Összpontosítanom kell. Azért teszem ezt, mert senkire sem számíthatok már. Illetve azt hittem, igen. Aztán az az ember cserben hagyott. Kiszaladok a konyhába egy darab papírért és egy tollért. Ki kell írnom magamból. Letépem a fogammal a kupakot és sebesen írni kezdek. Amikor végzek, kifújom egy hajtincsem az arcomból, majd idegesen megdörzsölöm könnyáztatta szemem. Beszaladok a szobámba. Kihúzom a fiókom, keresgélek egy darabig, aztán végül megtalálom. Egy kis fekete notesz, ami évek óta megvan. Ebbe rejtettem mindent. A titkaimat, fotókat, néhány, számomra értékes jegyzetet, üzenetet valakitől de... A pengéket is. Óvatosan ki is emelek belőle egyet, ami látszólag a legélesebb, a helyére pedig becsúsztatom a kis levelem. Felállok, aztán a noteszt csak hanyagul az ágyra dobom. Visszasétálok a fürdőbe. Megállok és beletúrok a hajamba. Egy pillanatra eltántorodok. Biztos hogy ezt akarom? Igen. Senkim nem maradt. Senkinek nem hiányoznék. Csak csalódást okoztam, ahogy mások is nekem. Megfogom a telefonom. Utolsó esély. Ha ír, nem teszem meg. Nem, nem ír. Nem fog. Nem érdeklem. Letörlöm az utolsó könnycseppet is, aztán arrébbdobom a telefonom. Sajnálom, anya. Te vagy az egyetlen, aki semmiről nem tehet. De ezt te sem tudnád megakadályozni. Aztán a kezemhez szorítom a pengét, majd belehasítok, újra és újra. Egyre mélyebben, ahogy belejövök. Aztán kezdem elveszíteni az egyensúlyom, oldalradőlök. Nézem, ahogy a vérem csordogál mellettem. Kezdek hallucinálni. Hallom, ahogy a "barátaim" kiabálnak velem. Ahogy anyu csalódottan suttog. Aztán, legvégül Ő... Őt is hallom. Nagyon, nagyon halkan beszél, de az Ő szavai a legkivehetőbbek. Nem voltam ott. Nem voltam ott, hogy megvédjelek. És most már nem is lehetek. Mert már nem lesz mitől megvédenelek. Aztán... Sötétség.