Antiszoc Pillangó

1. találkozó

Nos... ami azt illeti... ez... igazán...
Borzalmas volt.
Leültettek! Hat emberrel! Együtt! Egy ici-pici szobában! Körben! Béna! Támla nélküli! Székekre! De asztalok nem voltak! Semmi! Nem! Választott! El! Minket!
Igen, minden szó egy egyedülálló mondatot ér. Mind annyira borzalmas, hogy nem fér ennyi undor egy mondatba, ezért kell több.
Najó. Ez így nem igaz. Csak azért írtam így, hogy teljen kicsit gyorsabban a füzet, mert a nagy kezdőbetűk valamennyivel több helyet foglalnak el. És mostmár három(!) oldalon keresztül kell írjak.
Szóval el kellett mondanunk, hogy hogy hívnak, hány évesek vagyunk, hogy hívják a barátainkat, a családunkról meséljünk.
Első körben ugye a nevünk:
-Aoi Kaoru. - állt fel kis pírral az arcán és nagyon halkan beszélt.
Ennek a lánynak nagyon tetszett a neve. "Mályva Illat". Vagy "Kék Illat". A szülei valószínűleg a kéket vették figyelembe, mert nem csak a ruhája, még a haja is kék volt, pedig a mályva egy virág... Az sokkal jobb lett volna, ha mondjuk csak befújják mályva-ilatú parfümmel, vagy valami... A szüleinek is kéne egy terapeuta... Vagy egy óvónő...
És akkor csodálkoznak az emberek, hogy visszahúzódó típus. Ha ilyen feltűnő külsőm lenne, inkább elásnám magam, mintsem még kirívóan is viselkedjek.
(Hatalmas, buggyos, fényes ujjú felsőben meg kék vászon-capri nadrágban volt. A cipőjénél pedig még soha nem láttam kékebb balerinacipőt, kékebb masnival. Egyszóval: kék volt. Nagyon. Ez három volt, de mindegy.)
-Ren Chikamatsu. - ő nem állt fel.

Ebben a pillanatban lett unszimpatikus. ÉN akartam ülve maradni. De ha már Aoi nevét is elemeztük, eszembe jutott, hogy ha úgy írjuk fel a vezetéknevét, hogy "Chikama-tsu", akkor azt jelenti, hogy "Majdnem mentális betegség". De szerintem ez senki másnak nem esett le. Elég hülyék ezek az emberek. Na mindegy, nekem tetszett. Mostantól így fogom hívni.

Aztán a többiek neve nem érdekelt tovább. Mindannyian unalmasnak néztek ki, unalmas neveik voltak; az egyiket Bara-nak hívták, és eszembe jutott, hogy otthon, ha - a következő találkozó előtt (ami, nem mellesleg három nap múlva lesz) - az egyik rózsát levágom, elhozom, és itt szurkálom az ujjaim, akkor talán elkezd vérezni, valami csoda folytán elájulok a vérveszteségtől, és hazamehetek. Igen, ez egy jó terv. Ja, nem.

-Hé, Szellemcsaj! - szólt oda Mentális betegség, felriasztva a gondolataimból.

-Mivan?! - vontam össze a szemöldököm, és egyszerre volt flegma, számonkérő és nagyon goromba a hangom, mert ugye megzavart az álmodozásban, meg amúgysem bírom a képét, szóval mégis minek szól hozzám?!

-Te jössz kedves. - mosolygott rám a csoportot vezető nő akinek - egyébként nem jegyeztem meg a nevét, de - barna, felkontyolt haja volt, szemüvege és nagyis ruhája. Olyan igazi könyvtáros kinézete volt. Nem olyan normális könyvtáros, hanem olyan igazi, klisés, filmbéli-normális könyvtáros kinézete.

Szóval felálltam.

-Chou Joshuyo vagyok.

Eddig nem is tűnt fel. Csak én mondtam ki, azt a szót, hogy vagyok.

De úgy néz ki nem csak én szoktam neveket elemezni. Ugye a Joshuyo-t ha úgy nézzük, akkor "joshu yo", vagyis "segéd vagyok". "Pillangó Segéd Vagyok". Nagyon béna nevem van.

Szóval ahogy kimondtam Mentális betegség elvigyorodott.

-És milyen az, ha valaki a pillangók segédje?

-Elveszi az emberek lelkét, és odaadja nekik, hogy attól nézzenek ki ártatlannak, miután kinyírtak egy csomó gyereket. - bukott ki belőlem a pengeszélessé szűkűlt számon. Utálom ha valaki a nevemmel élcelődik.

-Látszik rajtad.

-Nem szégyellem.

-Rendben, ülj le! - nevetgélt zavartan Yui-san.  (Hah! Eszembe jutott a neve.)

Mire leültem.

-A találkozónak vége, három nap múlva találkozunk! - állt fel ünnepélyes mosollyal az arcán.

Könyörgöm! Akkor mégis minek ültetett le?! Na mindegy...

-Szóval kölyköket ölsz szabadidődben? - hallottam egy csúfondáros hangot a hátam mögül.

Ez a gyerek eléggé közvetlen ahhoz képest, hogy ez egy olyan foglalkoztatócsoport, ahol arra tanítják az ebereket, hogy hogyan legyenek közvetlenek. Ha ennél közvetlenebb - de sokszor használtam ezt a szót jeez - lenne, akkor az utcán, nyíltan erőszakolna meg embereket. De ez mindegy. Most itt röhögök magamban, mint egy idióta. De inkább írom ezt tovább, mert nem akarok sok időt tölteni "A Naplómmal". Egyébként kiderült, hogy majd csak akkor olvassák el a szüleim, meg Yui-san (most visszakerestem azt, hogy mit írtam az előbb), ha az utolsó foglalkozásról is befejeztem az utolsó bejegyzést.

-Először is, nem, azt a pillangók csinálják, én csak a lelküket szippantom ki. Másodszor, mindenkiét, nem csak a gyerekekét. Harmadszor pedig, ne szólj hozzám!

Aztán kijöttem a teremből.

Hátra sem néztem.

Jó érzés volt.

Aztán most a kocsiban írom ezt az izét - remélem nem nyír majd ki senkit majdnem, úgy, mint Tom Denem naplója -, mert amúgy is utálok utazni, és másra figyelek közben, otthon pedig aludhatok legalább egyhuztomban. Sokat.

Na! Vissza is jött a hányinger...

U.i.: - Ezt már a szobámból írom. -

Amikor leírtam, hogy nem emlékszem Yui-san nevére, akkor azért nem javítottam azt ki, mert sokat írtam, és semmi kedvem nem volt újrakezdeni.