A Cárleány Szentpéterváron (II.)

1. Fejezet

Svetna az elmúlt egy órában folyamatosan az ablakon bámult kifelé, arra várva, hogy alattuk feltűnjön Szentpétervár. Amikor végre biztos benne, hogy megérkeztek, felugrik az üléséből, és hosszú lépésekkel elindul hátrafelé. A repülő belső tere világos és tágas, a lágy színek és a ragyogó anyagok fényűzésről tanúskodnak. Adri az egyik fotelban terpeszkedve egy orosz nyelvtankönyvet tanulmányoz, Noah nyugtalanul néz kifelé, de amikor Svetna szinte rohanva tart az elszundító Marijához, mindketten odakapják a fejüket.

– Marija! – rázogatja meg egy kicsit a vállát mosolyogva. – Hazaértünk!

Az udvarhölgy először pislog párat álmosan, de aztán ő is felpattan, és mindketten az egyik ablakhoz sietnek. Mindketten a kicsi ablakhoz férkőznek, és átkarolják egymást. Az arcukra határtalanul boldog mosoly ül ki, miközben kifelé pislognak. A város egyre közelebb kerül hozzájuk, és ők csak csendben nézik.

– Kedves utasaink, és Tisztelt nagyhercegnő, kérem, foglalják el üléseiket, és kössék be biztonsági öveiket, hamarosan megkezdjük a leszállást!

A nagyhercegnő és udvarhölgye most szinte visszaugranak az ülésekbe, és izgatottan várják a leszállást. Adri és Noah csendben követik a példájukat, hasonló izgalommal az arcukon. A repülő megkezdi az ereszkedést. Svetna észre sem vette, de visszatartotta a lélegzetét, és csak akkor fújta ki a levegőt, amikor érezte az apró döccenést. Földet értek. A leszállópályán való gurulás közben az ablak felé fordítja a fejét. Most még csak a repülőtér egyhangú épületeit látja elsuhanni, de már ez is sokat jelent neki. Azokon túl ott van az otthona, és hamarosan ő is ott lesz. Az elutazás csodálatos és izgalmas dolog, de a hazaérkezés sokkal mélyebb érzéseket vált ki az emberből. Sokkal meghatározóbb.

A repülő végre megáll. Az elegáns, bordóba öltözött, Romanov-címert viselő légiutaskísérő hölgy kinyitja a gép ajtaját, aztán mellé áll, és az ülésből felkelő nagyhercegnőre néz. Megenged magának egy barátságos mosolyt, és amikor Svetna boldogan visszamosolyog rá, kissé meghajol, és az ajtó felé int. A nagyhercegnő udvarhölgyébe karolva elindul, utánuk valamivel nyugodtabban, de mégis érdeklődve halad Adri és Noah. A lépcsőn először normális tempóban sétálnak, de mire a végére érnek, szaladnak és bukdácsolnak, mint két gyerek karácsony estéjén a nappali felé. Leérve Svetna megtorpan mélyen beszívva a hideg levegőt, és az égből sűrűn hulló hópelyhek felé fordítja az arcát. Ahogy rá hullanak, és elolvadnak, mintha tűkkel szurkálnák, mégis inkább simogatásnak érzi, a fagyos széllel együtt.

– Itthon vagyunk! – jelenti ki Marija boldogan, miközben a fejére teszi a sapkáját.

– Üdv Oroszországban! – fordul Adriékhoz Svetna. Barátjának csak a szeme látszik ki a vastag sál és sapka alól, legjobb barátnőjének valamivel több.

– Hideg van! – szalad ki Adri száján. – Bár, nem is a trópusokra készültünk! De na... hideg.

Miután egységesen megállapították, hogy a hőmérő higanyszála igen alacsonyan van, a helyszínre küldött testőrök kíséretében elindulnak az épületek felé. Noah felzárkózik az élen haladó nagyhercegnőhöz.

– Itt még jobban kell majd titkolóznunk, ugye? – pillant Svetnára, aki titkon még mindig örömmámorban úszik, amiért végre Szentpéterváron van.

– Igen – bólint kelletlenül. Ezzel megszakad a társalgás, és belépnek egy hátsó folyosóra. Amikor a vége felé közelednek, Svetna szíve gyorsabban kezd verni. Az ajtón túl már látja a tömeget, akik rá várnak. Rengetegszer állt már előttük, mégis mindig elfogja a lámpaláz, a lehető legjobb arcát akarja mutatni nekik. Mielőtt kilépnek az utcára, kissé jobban kihúzza magát, és a gondolattól, hogy kik közé megy, halvány, de boldog mosoly jelenik meg az arcán.

Kinyitják előttük az ajtót, és a méterekre lévő korlát mögött álló embertömeg zaja betölti a nagyhercegnő fülét. Szófoszlányokat hall ki, közben végigpillant az embereken, és néhány pillanatig nyugodtan, szeretetteljesen szemléli őket, aztán a mikrofonhoz lép, és türelmesen felemeli kissé a kezét. Nagyrészt csend lesz, és Svetna megköszörüli a torkát.

– Öröm látni, mennyien itt vannak! – szólal meg oroszul, majd néhány pillantást elkap a tekintetével. – El sem tudnám mondani, mennyire hiányzott Szentpétervár. Örülök, hogy itthon lehetek, annak pedig még inkább, hogy olyan helyre térhetek haza, ahol szeretnek, és ezt viszonozhatom. Szeretném, ha tudnák – egy pillanatra lesüti a szemét. Meggátolhatatlanul a gondolataiba furakodik az ultimátum, amit Alexander adott neki. Összeszorul a torka. –, hogy az eljegyzésem, és a jövőbeli házasságom ellenére én szentpétervári vagyok, és bárhová is menjek ezután, mindig ide térek vissza, mert számomra minden út Haza vezet.

Hátrébb lép a mikrofontól. Miután a fenyegetés eszébe jutott, fényezni akarta Alexandert a népe előtt, hogy ezzel megmentse a szibériai foglyokat, de most képtelen rá. Túl fáradt, és még fel kell rá készülnie, hogy hazudjon nekik. Jelenleg úgy érzi, képtelen lenne erre, de előbb-utóbb muszáj lesz. A foglyok érdekében jobb lesz előbb.

A testőrök kíséretében a kocsihoz sétálnak, és mind beszállnak a hátsó ülésre. A Téli Palotáig Svetna Noah vállára dőlve néz ki az ablakon. Megnyugtató a sok ismerős utca, a hó, és a rendkívül korai sötétedés. Egész úton ebbe a látványba merül, és fel sem tűnik neki, milyen gyorsan elrepül az idő, mire a palotához érnek. Ahogy kinyílik előttük az ajtó, kipattan a kocsiból, és a szépen lesöprögetett lépcsőn mind felsietnek. Mielőtt belépne, Adrival, Noahval, és Marijával is összenéz. Egyikük sem szól semmit. Az ajtó kinyílik előttük, és Svetna az udvarhölgyével egyszerre belép.

Az előtér ragyogása szinte elvakítja. Óriási, barokk díszítésű csillárok lógnak a plafonról, a tisztára mosott márványpadló visszatükrözi az egész helyiség csillogását. Az oszlopok díszítései aranyozottak, a falakat képek és freskók díszítik, szobrok állnak elszórva. A nagyhercegnő a lépcső felé fordítja a tekintetét, ahol Nasztya és Aleksza sötétszürke ruhájukban állva néznek rá. Az udvarhölgyek sietve megteszik az utolsó lépéseket a lépcső aljáig, aztán a márványpadlón állva mindketten meghajolnak. Svetna is pukedlizik rég látott udvarhölgyei előtt, aztán felemelik a tekintetüket, és néhány hosszú lépéssel átszelik az egymás közt lévő távolságot. Marija is követi a példájukat, és mind a négyen egymás nyakába borulnak.

– Hiányoztatok! – suttogja a nagyhercegnő a barátnői ölelésében.

– Te is nekünk! – mosolyog rá szelíden Nasztya, miközben mind kibontakoznak az ölelésből.

– Kell neked ilyen messze menni! – Aleksza oldalba böki Svetnát, és mindketten elvigyorodnak. A nagyhercegnő hátra fordul, és barátságosan odainti agához Adrit és Noaht.

– Ők itt Adri és Noah, akikről már annyit meséltem! – mutatja be őket lelkesen. – Még nem beszélnek túl jól oroszul, de majd tolmácsolok, és egy idő után csak belejönnek.

A két udvarhölgy is bemutatkozik nekik. Adri fejlődő orosz tudását felhasználva felajánlja nekik, hogy megtanítja magyarul káromkodni őket, és bár a hölgyek részéről nagy erre a csábítás, végül visszautasítják.

Noah vált velük pár szót angolul, de jelenleg túlságosan lenyűgözi a palota szépsége. Nézett róla képeket, és Svetna is rengeteget áradozott róla, de élőben látni valóban maradandó élmény. Furcsa benne a kettőség. Az egészből sugárzik a történelem, és hiába tágas a tér, az emberre ránehezedik a súlya, ugyanakkor áthatja az egészet az otthon-érzés, ami minden házban egyformán megvan. Szinte hallani a kacajokat, és érezni az ételek illatát. Mintha a falakba is beleivódott volna az élet. Hiába egy fényűző palota, ez a hely Svetna otthona, amit nem véletlenül szeret ennyire.

Miközben a lányok kis körben állva fecsegnek és nevetgélnek, buzgó tolmácsolás közepette, egy férfi jelenik meg a lépcső tetején.