Az álom határa

-A nevem Delphi, Delphini - suttogta a kékes ezüst hajú lány maga elé a sötétségbe, miközben a térdeit ölelve ült a kemény kőpadlón. A mostohaapja, Rodolphus szerint sokat segít az ép elme megőrzésében, ha az ember az emlékeibe kapaszkodik az Azkabanba - Huszonhárom éves vagyok. Voldemort nagyúr az apám. Az anyámat Bellatrixnak, a mostohaapámat pedig Rodolphus Lestrangenek hívják. Megpróbáltam megmenteni apámat, de nem jártam sikerrel, cserben hagytam. Csalódást okoztam neki - hirtelen könnyek szöktek a szemébe, amit azonnal le is törölt. Tudta, hogy nem engedheti meg magának az olyan gyengeséget, mint a sírás. Lassan kifújta a levegőt. A hideg azkabani légben jól kivehető volt a foglyok lélegzete, annak ellenére is, hogy az egyetlen fényforrás a folyósó végén lévő apró rácsos ablak. Mióta itt van nem evett, csak a kissé jeges vizet volt hajlandó magához venni, az aurorok többszöri felszólítása ellenére is. A szerevezete nagyon legyengült, de pont ezt akarta. Más módja nem nagyon akadt itt az öngyilkosságnak, és úgyis a cél a fontos, nem az eszköz. Két napja köhögött és szúrt a mellkasa, talán láza is volt, de ezt képtelen volt magának megállapítani. Lassan elfeküdt a padlón, a kezeit összefonta a mellei alatt, majd a szemeit is lehunyta. Tudatosan lassította a lélegzését és végül álomba merült. Talán az utolsóba.

Amikor felébredt, kellemes meleget és erős fényt érzékelt. Hol a pokolban lehetek? Gondolta, mikor kinyitotta a szemeit és ülő helyzetbe tornázta fel magát. Eléggé kellemetlenül érte a helyiségben úszó erős fényár, ezért kénytelen volt pislogni néhányat, mielőtt megpillantotta a mellette álló ismerős férfialakot.
-Meghaltam? - tette fel a lány az első eszébe ötlő kérdést, amire a férfi csak bólintott.
-Hogy érzed magad kislány? - kérdezte Rodolphus, miközben mosolyogva felé nyújtotta a kezét, talpra segítette, majd szorosan magához ölelte Delphit.
-Nagyon hiányoztál apu - suttogta. - Miután elmentél, annyira egyedül voltam, mint ezelőtt még soha. Meg... megpróbáltam megmenteni, ahogy ígértem, de... de csalódást ok... okoztam. Sajnálom.
A férfi a lány vállára tette a kezét, és az arcán nyoma sem látszott haragnak vagy csalódottságnak. Csak megértően elmosolyodott, majd megszólalt.
-Készen állsz továbbmenni?
Delphi most először nézett körbe a helyiségben, de rögtön tudta hol van. Azon a helyen, ahol a gyermekkorát töltötte: Euphemia Rowle házában. A berendezése tökéletesen ugyaolyan volt, mint máskor, még az ír főnix kalitkája is ott állt az asztalon, de most nem sírt benne az augurán. Teljesen üres volt a ketrec.
-Mi vár odaát?-nézett kérdőn Voldemort lánya Rodolphusra.
-Erről nem mondhatok semmit, de annyit elárulhatok, hogy már várnak téged! Szóval, ha úgy érzed hogy felkészültél, csak gyere utánam! -rámosolygott, majd kinyitotta az ajtót és kilépett a kinti fehér ködbe, ami pillanatok alatt el is nyelte a férfit.
Gondolkodás nélkül követte őt Delphi, hátra se pillantva a gyerekkori menedéket jelentő, eltűnő épületre. Apa és lánya kettesben indultak el ezen az aprócska városnak tűnő helyen, hogy huszonkét év után ismét, mégis először találkozhasson a szülei.

Egész úton képtelen volt megállás nélkül mosolyogni onnantól, hogy eszembe jutottak a Rodolphustól kapott régi fényképek, amiken a szüleiből árad az elegancia és a földöntúli tökéletesség, emiatt hatalmasnak és épp oly öröknek néznek ki, mint bármelyik ókori márványszobor, amiken nem fog az idő vasfoga sem, pedig a mágiatörténelem könyvekben kegyetlen sötétvarázslókként lesznek megemlítve, akik rémuralmat gyakoroltak a brit varázslókra, amég Harry Potter, a hatalmas hős le nem győzte... Potter csak egy szánalmas negyvenes férfi, aki a fiát sem képes egyedül megmenteni, nemhogy egy egész társadalmat.
Delphi sokféleképpen képzelte el kicsi gyermekként a találkozást a szüleivel. Legtöbbször úgy, hogy betoppannak a házba, közlik Miss Rowle-lal, hogy érte jöttek és most azonnal hazaviszik. Idővel azonban ráébresztették, hogy nem ők fognak belépni azon az ajtón, hanem neki kell kifelé megtenni azt a lépést.

A melegfehér városkában való sétájából hirtelen egy nagy vödör rázúduló hideg víz, és egy a jobb oldalát erő erős rúgás rántotta ki. Hirtelen felpattantak a szemei, és a jobb oldalára fordulva kiköhögte a tüdejébe került vizet, majd felnézett az előtte álló aurorra, aki gúnyos mosollyal figyelte a lábai előtt heverő lányt.
-Azt hitted ilyen egyszerű lesz innen szabadulni? -csóválta meg a fejét, majd megragadva a lány csuklóit megpróbalta talpra húzni, bármennyire is küzdött ellene Delphi. - Maradj már nyugton! Ah... Elmebeteg szuka! -rántotta el morogva a karját, miután a társa a nőre tette a láncot, majd feltűrte a ruhaujját, hogy megnézze az általa a csuklóján ejtett mély harapásnyomot. -Csak mondja el Granger amit akar, aztán esküszöm, egyessével átkozom ki a fogait! -sziszegte, miközben két másik kék ruhás férfi végigvonszolta a cseppet sem együttműködő lányt a folyosó végén álló fűtött szobácskáig, amelyben ugyan csak nem sok berendezés -csupán egy asztal és két szék- található, de a hatalmas ablakon beáradó fény miatt mégis sokkal otthonosabb, és kevésbé nyomasztó hangulatú mint a cellák.

Mikor az aurorok megbizonyosodtak róla, hogy megfelelően a székhez kötötték, majd távoztak, az ablak előtt álló nő felé fordult komoly arccal.
-Kitalálom, most jön a szentbeszéd, hogy miért jobb mindenkinek, ha itt rohadok meg. Pedig nagyon jól tudja mindenki, hogy maga is azért csinálja ezt, mert élvezi, törvény ide vagy oda -húzta el a száját Delphi, mire Hermione összefonta a karjait és közelebb lépett hozzá.
-És ha azt mondanám, hogy hazamehet bizonyos feltételekkel, mert van, aki vállalja magáért a felelősséget?
-Akkor bizonyosan hazugnak nevezném, Ms Granger.