Táncos

1. fejezet

"Tara"

        Mikor kigyúlnak a fények a színpadon várva, hogy elkezdj felette uralkodni nincs ahhoz fogható érzés a világon. Tudni, hogy az emberek csak miattad jöttek el. A te nevedet üvöltözik és csak rád kíváncsiak, ismernek téged és akarják, hogy velük légy.

      Mikor a színpadon vagy érzed, hogy minden egyes lépés egy messzi, messzi helyre repít. Távol a világtól, távol a lenéző emberektől. Imádok így repülni, de mikor vége a zenének a szárnyaim eltűnnek hírtelen, amit eddig tudtam és láttam a távoli földeken tova szállot. Újra egy rideg csúnya világba kerültem.

    Taps vihar, és ujjongás kergeti menden léptemet, de én mégus csak annyit akarok, hogy levehessen éjfekete derékig érő parókámat, s újra a vörös váll alá érő göndör fürtjeim látszhassanak.
-Tara! Hé Tara várj meg-szólt rám az egyij operatőr-Ma is fergeteges voltál.
-Köszönöm-mondtam a halk választ és gyorsan elsiettem mellete.

    Ti féltetek attól, hogy bárki észrevesz titeket? Fellépés után rohantam rögtön az edzőterembe edzeni. Ki kell adnom a sok stresszt valahogy. Ilyenkor jól érzem magam mikir nincs a közelembe annyi ember, de mégis azt csinálhatom, amit szeretnék.

Sokszor belegondolok abba milenne, ha Lara nem is létezne. Ha csak az egész világ Taraként ismerne. És ilyenkor döbbenek rá a világnak tényleg csak Tara vagyok a 16 éves táncos és bokszoló, aki sose ismerhette az igazi szüleit, mert örökbe adták.

   De Laráról senki nem tud semmit. Lehet jobb is amíg a világ csak az erősebbik felemet ismeri.

   A sok stressztől, fájdalomtól, dühtől nem vettem észre, hogy a szemem könybe lábadt, és a kezemen lévő bütykök elkezdtek vérezni a sok ütéstől.