Régi sárga téglák

Magdi néni és Károly bácsi düledező parasztházuk verandáján üldögéltek régi rattanfoteljeikben, és az előttük elterülő hatalmas telket csodálták. Pontosabban Károly bácsi csodálta, Magdi néni viszont azon töprengett, hogy mivel tántoríthatná el férjét eszelős tervétől.

– Gyönyörű lesz! A teringettét, a miénk lesz a legszebb ház a faluban! – tört ki végül belőle a vágy, és duzzadó mellkasát még szélesebbre húzta, majd kortyolt egyet a kezében tartott vörösboros pohárból.

Máskor mindig rettentő savanyúnak érezte saját készítésű italát, azonban ebben a pillanatban mintha nektárt ivott volna. Maga elé képzelte a hatalmas uradalmat: három szoba, egy takaros kis konyha és egy boltíves borospince. És egy fürdőszoba, hát persze... Szinte mindig kiment a fejéből a fürdőszoba, pedig Magdika igazán odavolt az ötletért. Talán az egész építkezés gondolatából csak a vezetékes víz meg a villanybojler izgatta egyedül. No, de nem baj, megkapja a fürdőszobát, és akkor már ő is ugyanolyan boldognak fogja érezni magát, mint Károly bácsi egy fél liter savanyú bor után.

– Meddig fog ez tartani, papa? – kérdezte a nő, csámpásan álló szemüvege vastag üvegén keresztül pislogva férjére.

– Nem soká, Magdikám! – legyintett ő, és a hirtelen mozdulattól a bor a nadrágjára loccsant, de nem törődött vele. – Mire Palika elkezd totyogni, már állni fognak a falak. Onnantól pedig gyerekjáték az egész.

Kétségkívül a falak felállítása volt a legmeredekebb feladat mind közül, Károly bácsi ugyanis elhatározta, hogy nem ad ki súlyos összegeket téglára, ha már megvásárolt egy ilyen hatalmas földet. Van ott sár bőven, és az jobban is szigetel, mint holmi vörös kődarab. Csak egy kis szalmát kell belegyúrni, az a titka az egésznek. Vett hát egy keskeny faládikát, lapátolt bele az agyagtól sárgás színben tetsző földből, beleszórta a tonnaszámra növő toklászt, aztán borított rá vizet.

– Ez az alapja az egésznek, mama – szólt okítólag feleségéhez, majd a talajra kiterített vászonra fordította a ládikót, megkocogtatta a lapáttal a fenekét, majd felemelte a formát.

A kis sárga téglának már csak meg kellett száradnia a forró napsütéstől. A következő héten Magdi néni szorgosan szedegette a szalmaszálakat, Károly bácsi pedig a téglagyártás folyamatát ismételgette újra meg újra.

A nyár aranyló napsugarai veszítettek erejükből, majd pár hét múlva a levelek megsárgulva hullottak a katonásan sorakozó téglákra. Károly bácsi – akárhogyan próbálta is titkolni – beleunt a téglagyártásba, arcáról eltűnt a szórakozott mosoly. Vékony kardigánján átfújt a hideg szél, és egyre nehezebben mozgatta elgémberedett ujjait.

Aztán leesett az első hó, majd elolvadt, de jött helyette még több fagy, aztán még több hó. Mikor az is vízzé lett, az udvaron megjelentek a hóvirágok, a nárciszok, a cseresznyefák virágba borultak, akkor Károly bácsi meg Magdi néni újra nekilátott a téglák gyártásának. Már nem érezték a virágok illatát, csak az agyag szagát, és nem látták a színeket, csak a sárgásszürke agyagot.

Hónapokkal később, egy nyári napon egy fiatal pár jelent meg a kapuban, kézen fogva vezetve csöpp kisfiukat. Károly bácsi eldobta a lapátot, hogy üdvözölhesse lányát, Magduskát, vejét és a kis unokáját, Palikát, de felesége megelőzte.

– Hagyd csak, papa, majd én! Dolgozz csak!

Mivel kimosakodni nem tudott, kis unokája zavart tekintettel nézett a borostyás arcára, és elhúzódott ölelése elől.

A következő nyáron Palika már a félig felhúzott falak között látta görnyedezni, és bár nem látta szemből, de észrevette, hogy a ráncok elmélyültek, és megszaporodtak nagyapja arcán. Az azt követőn pedig a ferde parasztház tornácáról nézte végig, ahogy az alacsony, kendőbe burkolózott Magdi mama megpofozza a nagypapát.