Supernatural Oneshots

Szemfényvesztő Arkangyal

Idegesen vágtam be a szobám ajtaját, nem törődve a még mindig mögöttem pampogó Deannel. Mégis mit kellett volna csinálnom? Embertelenség lett volna otthagyni, még egy angyallal szemben is. Dean megtette volna, de én képtelen voltam rá, még azok után sem amiket tett. Ezért pedig a drága bátyám folyamatosan rágta a fülem, amíg hazafelé jöttünk, annyi szerencsém volt, hogy Sammy és Cass próbálták csitítani. 

- Ezt a szar napot - vágtam le a cuccaim az ágyamra. 

- A számból vetted ki a szót - szólaltak meg a hátam mögül, én pedig azonnal felkaptam a fegyverem és megfordultam. - Kopognom kellett volna - jelent meg pimasz mosoly az előttem álló férfi arcán. 

- Gabriel - engedtem le a fegyvert, de továbbra is magamnál tartottam. 

- Teljes életnagyságban - mutatott végig magán. 

- Mit keresel itt? - kérdeztem csípőre tett kézzel és gyanakodva figyeltem az arkangyalt. 

- Látni akartam a megmentőm? - tárta szét a karját, majd Isten tudja honnan előszedett egy tábla csokit. 

- Próbáld újra - húztam fel a fegyverem.

- Most annyira a bátyád vagy - forgatta a szemét. 

- Utoljára kérdezem Angyalom - nyomtam meg a szót. - Mit keresel itt?

- Legyek őszinte? - kérdezte, én pedig a szemem forgattam.

- Nem, azért állok itt csőre töltött pisztollyal, mert azt akarom, hogy lehazudd nekem a csillagokat az égről - mondtam és igyekeztem annyi szarkazmust csepegtetni a hangomba, amennyit csak tudtam, mire ő is heves szemforgatásba kezdett. - Szóval?

- Tudni akarom miért - bökte ki végül, én pedig oldalra billentett fejjel meredtem az arkangyalra. 

- Mit miért? - kérdeztem, bár pontosan jól tudtam, hogy mire gondol. 

- Miért engedtél el? - tette fel most már konkrétan a kérdést, amit nem kerülhettem meg. sóhajtva tettem le a fegyverem, majd huppantam le az ágyamra.

- Mert megértelek - mondtam ki végül, Gabrielen pedig látszott, hogy nem erre a válaszra számított.

- Hogy hogy? 

- Leléptél a mennyből, mert nem bírtad nézni, ahogy a bátyáid ölik egymást és ezt meg tudom érteni. Nem is sejted mennyire - néztem fel az arkangyalra. - Minden egyes alkalommal, mikor Dean és Sam veszekszenek vagy a szó szoros értelmében egymás torkának ugranak, olyan, mintha valaki marokkal szorítaná a szívemet - mondtam összeszorult torokkal. Nem tudtam miért mondom ezt el neki, soha senkinek nem tárulkoztam ki erről és nem terveztem, hogy egy szemvényvesztő bőrébe bújt arkangyalnak fogom kiönteni a lelkemet. - Ezért engedtelek el, mert tudom, hogy a te helyedben pontosan ugyan ezt tettem volna, mert nem akarnék mást, csak azt, hogy végre vége legyen. 

Hosszú ideig csend volt, nem lehetett mást hallani csak az én halk szipogásomat, őszintén nem is vettem észre, hogy sírni kezdtem. Gabriel csak állt előttem, mint aki kővé dermedt, csak nézett rám, újra és újra végig mért, mintha nem tudná mit csináljon vagy mondjon. De a csendet végül ő törte meg. 

- Köszönöm - csak ennyit mondott, ezt is olyan halkan, hogy alig hallottam meg, majd egy csettintés és már ott sem volt. 

Hetek teltek el az eset óta és nem hallottam az arkangyal felől, de igazán nem is számítottam másra. Mit kellett volna tennie, felbukkanni a szobámban egy doboz fagyival és megkérnie, hogy lelkizzünk? Hülyeség is volt ezen rágódni. 

Olyan erővel vágtam be magam mögött a szobám ajtaját, hogy azt hittem keretestül kiszakad a helyéről, de ez tudott érdekelni a legkevésbé. Megint kezdték, mindig ugyan az a lemez és én már egyszerűen nem bírtam. Lehet, hogy nem szó szerint gyilkolták egymást, de már a verbális vérontásuktól is sírni tudtam volna, sőt sírtam is, és ez még szép kifejezés arra, hogy egy szipogó, zokogó szerencsétlenség voltam az ágyam közepén. Nem tudtam mit tehetnék, kire számíthatnék, hisz a bátyáimon kívül nekem nem volt senki. Persze, ott volt Cass, de őt nem akartam ilyen dolgokkal zaklatni. Aztán eszembe jutott valaki.

- El sem hiszem, hogy tényleg ezt csinálom - sóhajtottam plafonra emelt tekintettel, majd lehunytam a szemeim. - Gabriel - kezdtem, de egyáltalán nem voltam biztos magamban. - Gabriel, ha hallasz, kérlek... A francba is! Tudom, hogy alig ismerjük egymást és nem egyszer segítettem a bátyáimnak karót állítani beléd, de... De most szükségem van rád - fejeztem be suttogva. Nem történt semmi, egyáltalán semmi. Egy sóhaj kíséretében lehunytam a szemeim, de hamarosan felpattantak, mikor szárnyak suhogása töltötte meg a szoba csendjét, nemsokára pedig megpillantottam az arkangyalt.

- Nem nézel ki valami jól Édes - nézett végig rajtam, én pedig egy halvány mosollyal megráztam a fejem, majd újra sírásban törtem ki. - Hé! - termett mellettem és egyik karját átdobta a vállamon. - Miért törött el a mécses? - nyomott a kezembe egy zsebkendőt.

- Megint kezdik - szipogtam. - Utálom mikor ezt csinálják. Tudom, hogy mindig kibékülnek, de akkor is... Annyira utálom ezt.

- Tudom - mondta a padlót fürkészve és látszott rajta, hogy gondolatban máshol jár.

- Ne haragudj! - töröltem le a könnyeimet, mire rám kapta tekintetét. - Nem kellett volna...

- Nem. Semmi baj, tényleg - engedett meg egy halvány mosolyt. - Mi lenne, ha hagynánk a bátyáidat főni a levükben, mi meg elmennék ennénk valami édeset és innánk valami erőset, hah?

- Jól hangzik - mosolyogtam rá, ő pedig már emelte is a kezét, hogy csettintsen. - Várj! - kaptam el a csuklóját, mire kérdőn nézett rám. - Nagyon ki fognak akadni, ha rájönnek, ugye?

- De még mennyire - jelent meg kárörvendő vigyor az arcán.

- Akkor mire várunk még? - kérdeztem, ő pedig már csettintett is.