A Régmúlt Idők Hősei

― Prológus ―

A messzeségben, a hófedte fagyos dombokon túl, ahol kilapul a táj s amelyen a szél szinte szabadon jár fel s alá van egy ház. Nem sokkal messzebb a többitől, mégis kissé távol. Ablakai észak felé nyílnak, arra amerre még jobban letisztul a táj.
Ebbe az irányba tekintett az a két felnőtt is, akik figyelték, ahogy egy tejföl szőke kisgyerek a hóban éli ki felhőtlen gyerekkorát.

― Nézd azt a csepp gyermeket. Milyen vidáman játszik a hóban. - szólalt meg a jóval idősebb nő, miközben kiterített egy újabb ruhát.

― Ahogy mondod mama. - válaszolja a másik, ki ránézésre lényegesen fiatalabb, majd felkapott néhány fatuskót, melyeket egy nagy fehér vödörbe hajított, ― A vállán cipeli őt a gondtalan boldogság.

Idilli pillanat.
Bár örökké tartott volna.
De a sors könyvébe más volt megírva.

A vastag ajtó kínzó lassúsággal kinyílt a páros mögött és egy nefelejcskék szemű férfi, sötét ruhában bújtatva lépett ki rajta. Kusza, ősz hajába a szél alaposan belekapott, szinte teljesen összekócolta. Arca rezzenéstelen, mintha ráfagyott volna a komorság, de szemeiből gyors sodrású patakként árad a szomorúság.

Hallotta, amit a másik kettő beszél, de semmi hasonlót kimondani nem tudott ő már. Szeme a gyermeken, minden mozdulatát figyelte. Mintha félt volna, ha elemeli tekintetét akárcsak egy pillanatra a kislány is eltűnik. A másik kettő viszont őt figyelte szótlanul. Mindketten látták, ahogy a fagyos szél, ami mindenen keresztül fúj jéggé varázsolja arcán a cseppeket. A férfi tekintete teljesen fixálódott a szőkeségre, de meg mielőtt tovább sétált volna a magas hóban, mély, mélabús hangján megszólalt:

― Ő többé nem látja már a tél tavaszát...