A Régmúlt Idők Hősei

― 1. Régi székbe új nyomozó ―

"Memento mori"

Fagyos pokol. Ez volt talán a legjobb szó, mely igazán jellemezhetné azt az éjszakát. Nem csak szimplán hideg volt odakint, hanem csontig hatoló hideg.

A meleg idő gyilkosaként sunnyogott be a tél a város szívébe még hajnaltájban. Azóta várt, türelmesen, tervét alaposan kidolgozta.
Mint eddig mindig úgy hozta magával északról a sötét felhőket az erősödő szél. Egy pillanatra sem volt szándékában csökkenteni a már messze a negatívba lecsúszott hőérzetet. A környéken az utcák relatíve üresen várták a reggelt, amikor a nyüzsgés ismét elkezdődik, addig olyan egy-két utca, akár egy kopár sivatag. Csendes, de tele veszélyekkel. A legtöbb ember ilyenkor nem lépi át bejárati ajtajának küszöbét, hogy kimenjen, de vannak azért olyanok, akik az utcára merészkednek. Aki pedig nem nagy sietségben volt hazafelé, vagy éppen az ablakon át pásztázta az utcát még láthatta is az elsuhanó alakokat a lámpák pislákoló fényében.
Köztük volt a rendőr kapitányság néhai kiemelkedő nyomozójának babaszőke lánya, Nadia is. A fiatal nő, aki úgy ismerte Moszkvát, mint a saját tulajdon tenyerét hosszú idő után ismét a várost járta. Az Akadémián töltött évei alatt kiemelkedő teljesítményt nyújtott, de nem maradt Szentpéterváron, mert hazahívta otthona és a mélyen a szívében égő kiolthatatlan bosszúvágy. Az a bosszúvágy, ami egész eddigi életében kísérte útján s amiről egyedül a munka képes elterelni gondolatait. Most is ezen van. Nem ok nélkül sétál egymagában a közelgő hóvihar előtt a sötét utcákat járva.

Mielőtt a hóvihar maga alá temetné a várost végbe kell mennie egy rajtaütésnek és Nadia a csali. Bár mindigis bízott megérzéseiben azért óvatosan mégis hátrapillantott, hogy biztosra menjen tényleg követve van. A megérzései nem tévedtek ezúttal sem, a kékeszöld már-már meghatározhatatlan színű szemek elől pedig nincs menekvés. A gyilkos, akit ő és az ügyön dolgozó másik detektív - a család egy jó barátjának a fia - ezt várták. Nadia egymás után háromszor fordult jobbra, majd ismét, immáron jól láthatóan hátranézett és felgyorsította tempóját. Finom jelzés volt ez követőjének, aki el is hitte, hogy ő irányít, hogy ő ebben a szituációban a ragadozó. Pedig csak bekapta a csalit. Volt egy utca nem messze észak felé, amely a túloldalán két felé ágazik el, viszonylag keskeny és rövid útszakasz, itt kell a legjobban vigyáznia, nehogy elvesszen a férfi, különben füstbe megy a terv.
Szakadatlanul erőltetett menetben haladt a kitűzött utca felé továbbra is a rémült áldozat szerepét játszva. Mikor elérte a helyet és befordult a sarkon futásnak eredt ahogy csak a lába bírta. Szerencsétlenségére a férfi rossz irányba haladt tovább, így elvesztette a nyomát, bár ezt ő még nem tudta, csak mikor megtorpant, hogy hátra lessen.

― Megmondtam... - sóhajtotta keresztbe tett kézzel, de a nyugalom nem tartott sokáig.

Megérezte a bajt. A férfi csak várt a sarkon, amíg Nadia hátat nem fordított, akkor megiramodott. Egyre csak közeledett és közeledett, míg utol nem érte prédáját és el nem kapta. A nő megőrizve hideg vérét az erős szorításból igyekezett kibújni, de a férfi túl erősen szorította és próbálta visszavonszolni a mögöttük nyíló sikátorba. Ám kitűzött zsákmánya nem hagyta magát, egy jól célzott rúgással egy pillanatra megbénította a férfi, aki engedett a szorításból, így Azarov lehetőséget kapott a menekülésre és élt is vele.
Keresztül rohant sarkában a gyilkossal a hóborította utcák kusza dzsungelén míg el nem érte a helyszínt, ahol a terv szerint a csapda állt. A férfi mit sem sejtve rávetette magát Nadiára, aki abban a pillanatban egy légies mozdulattal oldalra fordult ezzel teret engedve kollégáinak.

― Szép volt, Azarov. - mormogta vastag sála alól ideiglenes nyomozótársa. Bár tegező viszonyban voltak Nadiával, nem szerette a keresztnevén szólítani a nőt. Nadia túlzottan hasonlít az apjára, Borisz pedig attól tartott, hogy véletlenül az apja nevén fogja szólítani, ezzel pedig régi sebeket tépne fel.