Kpop Oneshots | YAOI

Yoonmin | Bűntudat

Ahogy kiléptem a lakásból, a hideg, havas szellőtől hunyorogva csaptam be magam után az ajtót és indultam el a buszmegálló felé. –Basszus, le fogom késni a buszt!- Konstatáltam magamban, miután kabátom ujja alól felfedve rápillantottam a csuklómon levő kis óralapra, így futni kezdtem.

A hatalmas bordó sál ellenére is, - amit háromszor körültekertem a nyakamon - csak úgy égetett a hideg. Már kezdtem úgy érezni, hogy végkimerülésben, ebben a retkes utcában ér utol a halál, de szerencsére pont ekkor értem oda a megállóba. Térdemre támaszkodva lihegtem és készültem ott helyben kiköpni a tüdőmet, még ha ez fizikailag lehetetlen is, nekem majdnem összejött. Nagy levegőt vettem, de mielőtt kifújtam volna egy pillanatra megállt a légzésem. A szippantással ugyanis nem csak az oxigénből, de a sál illatából is jócskán jutott. Pontosabban az Ő illatából. Már megint nem figyeltem oda, mit aggatok magamra. Még mindig nem mostam ki...

Gondolataimból a busz motorjának zúgása zökkentett ki. Felszálltam és a fülhallgatómat előhalászva a zsebemből kezdtem fürkészni az üres helyeket, amik jelen esetben nem igazán léteztek. Nagy nehezen, nekipréselődve mindenkinek sikerült a jármű hátuljába eljutnom. A megszokott helyemre sem tudtam leülni, ezért a korlátot erősen markolva kellett a mellettem lévők között, egyensúlyozva kibírnom az utat, nehogy valamelyikükre ráboruljak az egyik kanyarban.

Kb. 15 perc telhetett el ebben a kellemetlen álló helyzetben, amikor is már kezdtem megunni és idegemben kis híján laposra taposni a körülöttem lévők lábát, akiknek valahogy minden második percben sikerült átlépniük azt a képzeletbeli vonalat, amit intim szférának nevezünk. - Nem fogok kibírni még 15 percet így. Ennél már nem lehet rosszabb! - gondoltam magamban, aztán láss csodát, rosszabb lett, de még mennyivel rosszabb! Ugyanis az első ajtón épp most szállt fel Ő.

Ugyan az a kifejezéstelen arc, ugyan olyan unott tekintet, mint fél éve. Akkor láttam Őt utoljára. Fekete haja a szemébe lógott, az arca beesett volt, hófehér, ajkai kissé lilásak a hidegtől. Szegény leginkább egy vízi hulla képét festette az utasok elé. Legszívesebben odatolakodtam volna, át a tömegem, hogy szorosan magamhoz ölelhessem, felmelegítsem és még egyszer utoljára életet lehelhessek sötét ajkaiba. De nem tehetem meg, sosem bocsájtanám meg magamnak. Hiszen ő volt az, aki összetört. Megszerettem, megmutatta mi az a boldogság....aztán összetört, kíméletlenül, darabokban hagyva az érzéseimet. Nem tudom miért tette, hiszen szeretett.

Talán azért, mert megváltoztam? Vagy, mert ő változott? Őszintén? Szerintem mindketten. De hát idővel minden változik.

Kezdtem kellemetlenül érezni magam, amiért egy légtérben kell lennem vele. Próbáltam nyugtatgatni magam, hogy úgysem vesz észre, mindjárt leszállsz és utána soha többet nem látod. - Soha többet? - Nyilallt belém a felismerés, hatalmas űrt hagyva maga után.

Annyira hiányzik, hiányzik az érintése, hiányoznak a hülye beszólásai, hiányzik a fog villantása, amit egy-egy huncut mosoly kíséretében produkál. Hiányzik az ágyból magam mellől, a teraszról, hogy két szál cigaretta között átöleljen, hogy segítsen a tanulásban, hogy mellettem legyen amikor a leginkább a padlón vagyok. Hiányzik a melegséget sugárzó aurája, az egész lénye.

Annyira belemerültem gondolataimba, hogy észre sem vettem Őt bámulom. Arcom egészét felé fordítva dermedt tekintettel szuggeráltam. Aztán egy határozott mozdulattal Ő is oldalra fordította fejét, vágott barna szemeit egyenesen rám vezetve. Gyorsan elfordítottam a fejem a pozícióból, de akkor már késő volt. Észrevett. Gyomrom görcsbe rándult, légzésem felgyorsult, torkomba gombóc telepedett, alig tudtam nyelni. Nem tudtam mit tegyek. Minden lehetőség átfutott az agyamon, ami történhet még ez alatt a 10 kínkeserves perc alatt.