Come back to me again

1. Fejezet - Disaster

         – Na, még egyszer! – szólal meg Hayong, mikor véget ér a dal, mi pedig levegő után kapkodva ülünk a padló valamelyik szegletén, igyekezve erőt gyűjteni kimerült testünkbe.
        – Jajj, ne már... – sóhajt fel Yonghun, miközben vékony ujjait verejtéktől nedves tincsei közé vezetve húzza fel térdeit, hogy könyökeit megtámaszthassa azokon. Csak egy szokásos próba, amit mindannyian hatalmas mosollyal kezdünk meg, ám az ötödik - hatodik órában már igencsak szenvedésnek érezzük ezt az egészet, és, ha Hayong nem lenne egy ekkora energiabomba, talán már a harmadik szám után pihegve feküdnénk a próbaterem egyik szegletében, ám ő ezt sosem hagyja.
        – Na, egy utolsó, azt még kibírjátok! Ti is tudjátok, hogy muszáj, szóval hajrá, talpra és folytassuk! Ma még a Baby-t nem táncoltuk el – ajkain szokásos mosolya csüng, s szavai közben párat tapsolva próbál erőt adni nekünk és motiválni, hogy lábainkra ráparancsolva keljünk fel a földről.
        – Már egy órája azt mondtad, hogy ez az utolsó... Nem folytathatnánk holnap? – emeli Yonghun Hayongra könyörgő tekintetét, mire az idősebbik csak egy fejrázással reagál szavaira.
        – Hát ez csúcs, a legnehezebbet hagyjuk a végére – sóhajtok fel, miközben szenvedésem igyekszem nem kimutatni arcomon, ahogy erőtlen testem kaparom fel a padlóról, hogy szavainak eleget téve táncoljuk le az utolsó táncot.
        Néha már tényleg túlzásba viszi ezt az egész hajtást, de ő mindig is ilyen volt, maximalista. Egy hiba sem lehet, soha, mindennek tökéletesnek kell lennie, még, ha bele is döglünk. Csak a tökéletes felel meg neki, a jó vagy a remek már nem elég. Hayong már azóta ilyen, mióta ismerem, hisz a sok munka ellenére is igen kevesen ismernek minket, na és a többiek kiválása igencsak megviselte őt... Vagyis őt a leginkább. Úgy érzi, hogy elbukott, mint csapatvezető, mivel nem tudta egybetartani a bandát. Nem mondja, nem panaszkodik, de felismerem, hogy mikor van maga alatt, hisz elég régóta ismerem őt - ahogy a többiek is. Ezért nem állunk le veszekedni vele, nem szólunk vissza, ha egyszer kérdezünk és nemmel válaszol, abba hagyjuk a nyaggatását. Próbálunk mi is a legjobban teljesíteni, kihozni magunkból a maximumot, mi ugyan olyan nehéz nekünk is, mint neki.
        A zene felzendül, mi pedig egyszerre mozdulva kezdünk bele a táncolásba. Kismilliószor elpróbáltuk már, a lépések az elménkbe égtek már, így könnyedén csináljuk meg az igencsak nehéznek tűnő koreográfiát alapesetben, ám most nem így lesz... A lábam megcsúszik, a következő pillanatban pedig azt veszem észre, hogy a hideg padlón fekszem, miközben Yonghun idegesen sétálgat fel alá, ujjai közt mobilját tartva, min épp beszél valakivel, két oldalamon pedig Hayong és Yeongjin fürkészik idegesen az arcom, s ahogy szemeim felnyitom kis megkönnyebbülés tükröződik szemeikből, ám az aggódás továbbra is ott marad bennük.
        – Ya, Yonghun, Junsu magához tért! – kiált oda Hayong a még mindig telefonáló személyhez, mire én szemöldököm értetlenül ráncolva próbálok felkelni a földről, ám ahogy megfeszül lábam, egy éles fájdalom nyilall belé, minek hatására visszafojtott kiáltásom egy szisszenés formájában adja a többiek tudtára fájdalmam.
        – Hé-hé, óvatosan! – szól rám Yeongjin, ahogy karját azonnal a hátam mögé csúsztatva segíti testem ülőhelyzetbe.
        – Mégis mi a jó isten történt? – emelem kezem lüktető halántékomhoz, miközben szemeimmel fájó lábamon vezetem végig a tekintetem, melyen még a vak is észrevenné, hogy hol sérült meg. A jobb térdem legalább kétszer akkora, mint a bal, és az ibolya színével versenghetne, a fájdalom mértékéről pedig inkább nem is beszélek... Azt nem lehet szavakba foglalni.

        – Rosszul léptél, és elestél... Beverted a fejed is, így pár percig nem voltál itt... Nagyon fáj? – guggol le elém Yonghun, miközben kiejti szavait ajkai közt, s rettegéssel telített tekintetét rám vezetve várja a válaszom.
        – Ha azt mondom, hogy kurvára, az még meg sem közelíti a valóságot...
        – Kicsit még tarts ki, hívtam mentőt, hamarosan itt lesznek és sínbe rakják a térded, majd bevisznek vizsgálásra – szavai közben kissé megrándul az arca, majd ideges túr bele tincseibe, ahogy egy fájdalmas sóhaj hagyja el a száját. – Ahj istenem, most mit csináljunk
        – Várjunk... Addig én kimegyek az épület elé, hogy, ha ide érnek, akkor ide tudjam hozni őket – kel fel mellőlem Yeongjin, kinek mozdulatait szinte azonnal megismétli Hayong is.
        – Én pedig megnézem, hogy van- e valami jég rá – alig ejti ki szavait, de máris eltűnnek az ajtó mögött mindketten, így telepítve újból csendet a teremre, melyet pár másodperc elteltével Yonghun szakít meg.
        – Annyira tudtam, hogy nem kellene ez az utolsó... Ahj, istenem, a francért ilyen maximalista – morogja orra alatt, miközben fáradt testével közelebb kúszik hozzám, s mellém ülve vezeti tekintetét fájó pontomra, mire ajkait félrehúzva süti le tekintetét. – Komolyan nem hiszem el... Legközelebb figyelj jobban!
        – Na mert tuti nem figyeltem most, tuti ez volt az oka, igaz? Csak szokásosan az én hibám ez is – fújtatok rá szavaira, miközben fejem a falnak támasztva hunyom le a szemeimet. – Hyung, ne kezdjük megint ezt, eleget hallgattam már a többiektől is, hogy mit nem csinálok jól, tudom, hogy megint miattam szív az egész csapat majd.
        – Junsu-ah, ne kezd! – förmed rám azonnal, s egész testével felém fordul. – Ne forgasd ki a szavaim... Most leszarom, hogy mi lesz a fellépéssel, az a lényeg, hogy helyre gyere
        – Ne beszéljünk inkább erről – húzom el kissé ajkaim, ahogy szemeim felnyitva mérem végig Yonghun túlzottan is aggódó arcát, majd a szemközti falra fókuszálva kezdem el fájdalmam kiönteni neki, mint ahogy az általában szokott lenni... – Nem akarom bántani Hayongot, de valahogy lekellene állítani, már túlzásba viszi ezt az edzést... Már beteges. Ezt még neked sem mondtam, de valamelyik nap próbáltam beszélni vele, nem túl nagy sikerrel. Asszem' épp boltba mentetek le Yeongjinnel, mikor úgy voltam vele, hogy így talán lehet kommunikálni vele, ám hyung csak rám förmedt. Én lettem a hülye kis mitugrász, a hülye gyerek, mintha oly' nagy hibát vétettem volna azzal, hogy jót akarok neki. Azóta mintha utálna, már csak az érdekel, hogy mióta gondolta ezt rólam – vonom fel szemöldököm, ahogy továbbra is csak előre, a semmibe réved a tekintetem, mintha lélekben itt sem lennék ténylegesen.
        – Ya, Junsu! Te is tudod, hogy mostanában ingerlékeny és nem gondolja ezt komolyan. Nyugi, én is megkaptam a magamét ahogy hyung is, de ne vedd ezt magadra, oké? Neked is voltak már nehezebb időszakaid, tőled is ugyan így elviseltük ezt, most neki van szüksége türelemre...
        – Elviseltetek? Igazán kedves megfogalmazás, én vagyok a mitugrász hülye gyerek, akit el kell viselni, mert mást nem lehet, igaz? Gondolom milyen nehéz elviselni, tényleg, egy vérbeli szar alak vagyok, amiért jót akarok nektek, és a belem is kigürizem, hogy azon a gecis színpadon megálljam a helyem, de még mindig nem elég! Talán jobban elviselnétek, ha inkább lennék egy seggarc, és mindent magasról leszarnék? Sokkal jobb lenne, igaz? – nevetem el magam szarkasztikusan, melyből idegességem teljes mértékben kiérezhető - mintha a szavaim nem lennének elegek.
        – Hé, nyugodj már meg! – teszi vállaimra kezeit, miket én egy mozdulattal lerázok magamról.