Hogy mi is volt először köztünk?
Egy faltömb. Hosszú métereken át tartva. Olyan volt, mint az egyszerű idegenek között. Hisz azok is voltunk, nem?
Egyszer, a nyár közepén rámtaláltál.
Mintha csak akkor kaptunk volna tudomást egymásról, pedig mégsem, hiszen előtte is -igaz, nem láttál valójában, s ismerni sem ismertél- átszóltál néhányat azon a bűvös falon, valami sértőt, pedig még csak a nevemmel is alig voltál tisztában. Fájó gondolataidat szóvá téve ordítottál át az elválasztónkon, miközben én mindet egyesével jegyezgettem fel a rólad szóló fejezetem akkor még üres papírjaira. Egy-egy szócska volt csak az elején talán, majd egyre inkább íródtak tele átlátszó tintámmal az oldalak.
Egyszer csak, nem is tudom milyen csoda folytán, de első kedves szavad megejtetted felém. Biztos nagyon untad a másik oldalon valódat, amit teljességgel meg tudtam volna érteni, hisz én is így voltam. Csakhogy amíg én egyedül, te társasággal voltál körülvéve, s érthetetlenné váltál számomra.
Hirtelen ötlettől vezérelve rávágtál a szép kis elválasztónkra.
A kövek ropogva törtek szanaszét, s te, talán még élvezted is. Hangosabbá váltak szavaim, már ami őszinteségem valamily féle képpen tudná bizonyítani. Minden egyes kő repedésének hangjára emeltem feljebb, s feljebb a képletesen értett szavaim hangerejét. S te ugyanígy tettél, mit sem foglalkozva azzal, hogy ezt nem szabad. Hisz a vékony ösvénytől elvétve irányod neked már volt egy személy, akit sebezhetővé tettél, egész magadhoz láncolva. És igazat megvallva vele mit sem törődve rángattad a sajátos utadon.
Egyre közelebb kerültél hozzám, mindeközben engem is lassan feloldva, csak úgy, mint egy meleg nyári napon zsebből előkapott cigipapírt, amit szádba vettél, majd a koszos padon dohányt adagoltál bele, és élvezettel szívtad el.
Kék szemeidben talán a vágy tompa, de annál kívánatosabb fényét véltem felderíteni ahogy egyre közelebb szenvedted magad a magukat biztosan tartó kövek sokaságán,
mikor egyszer csak megálltál.
A hirtelennél sebessebben fordultál hátra. A magadhoz kötözött személyes kis zárda foglya változtattatta meg az előre kitervelt útvonalad. Felé fordultál, és talán valamit megláttál szemeiben. Kézenfogva futottál vissza vele, szavak nélkül otthagyva engem. Hiányodat nem tudtam mire vélni, hisz azelőtt egész sok minden jutott rólad hozzám. Most újra csak az a fránya kőhalmaz volt a látókörömben helyetted.
Emlékszek arra, mikor a szavaid megborzongtattak. Mikor pillantásodba belevesztem, és talán még a fájó kezem is kiment a fejemből ami épp azelőtt kishíján eltört.
Mikor engem a falnak szorítva poénkodtál, aztán a derekamnál fogva hajoltál arcomba, pár forró pillanatért cserébe.
Minden megmaradt.
Mikor szépségemet bizonygattad, de
közben más lánynak is beadtad ezt az ölbemászó nyalizásod.
Minden.
És nem, nincs bennem harag, sem gyűlölet, de tompa fájdalom ért mikor csak úgy magamra hagytál.
