Akashi mondja...

7. A világ, ahogy én látom

Később aztán megbántam, hogy igent mondtam Mibuchinak. Szerda este már teljes gőzzel azon kattogott az agyam, hogy mégis mi lesz ebből, és hogy miképpen tudnék kibújni az ígéretem alól. Mikor legutóbb elmerészkedtem egy ilyesfajta meccsre, nos, az utána történteket nem éppen nevezném kellemesnek. Nem akartam megint bőgve hazamenni.

Viszont semmi ötletem nem volt, ha nem számítjuk az olyan opciókat, amik végrehajtásához mindenképp meg kellett volna bántanom valakit. Megígértem. És erről az ígéretről már másnap tudott az egész csapat...

Nem volt kibúvó, és semmi kedvem nem volt így kiszúrni sem Kotarou-val, aki már tűkön ülve várta a meccset, sem a többiekkel. Ahogy Akashival sem.

Igen, Akashi természetesen rögtön megkapta az infót, és másnap reggel már mosolyogva közölte, mennyire örül annak, hogy végül úgy döntöttem, elmegyek a meccsre. El lehet képzelni, mit reagáltam...

És ezek után mégis hogy tudtam volna lemondani?! Reggelre már egészen beletörődtem abba, hogy délután ismételten a tesi teremben találom majd magam, egy - az egész csapat szerint - tökéletesen egyoldalú meccsen, ahol egyszerűen lehetetlen, hogy ne nyerjünk. Felmerült bennem a kérdés, hogy akkor mégis minek kellek én oda?

De inkább csöndben maradtam. Ők tudják; ha attól boldogabbak lesznek, hogy a kispadon üldögélve rajzolgatok majd, hát legyen - merthogy az ellenfél közel sem volt olyan erős, hogy nekem bármit is csinálnom kellett volna. A cselt ismerték, ahogy az egész játékstílusukat, körülbelül annyi szükségét éreztem a jelenlétemnek, mint amilyen szükséget egy focimeccsen formálnak egy baseball labdára.

De ezt majd később. Mert akármennyire is húztam a szám titokban, akármennyire nem volt semmi kedvem elmenni, mégsem tettem semmit az ellen, hogy a csapat - legfőképpen Kotarou - utolsó óra után magával cincáljon a terembe.

Még bőven volt idő az ellenfél megérkezéséig, mikor mi már odaértünk. És úgy tűnik, kellett is ez az idő, hogy tisztázásra kerüljön néhány dolog, ugyanis nem mindenki tudta a csapatfelállást - egy váratlan meccs esetén ez nem is meglepő.

- Akashi, ki fog ma játszani Mayuzumi helyett? - kérdezte Nebuya, bár nem úgy tűnt, mint akit nagyon izgat, hogy végül kinek nem fog passzolni.

Hirtelen nem ugrott be, miért kéne helyettesíteni a hologram-srácot, aztán rájöttem, hogy mivel harmadéves és vizsgaidőszak van, a meccsek alól mondhatni fel van mentve. De jó valakinek...

- Izumi Shota.

- Na várj! - dermedt le rögtön Kotarou, majd felháborodva folytatta: - Az a srác, aki kiröhögött, mikor legutóbb nem sikerült egy zsákolásom?!

- Már most bírom - vágtuk rá egyszerre Mibuchival, akit úgy tűnt, legalább annyira szórakoztat Kotarou ilyesfajta felháborodása, mint engem.

Ez a kijelentés pedig több dolgot is vont maga után. Mibuchival egymásra néztünk és elnevettük magunkat, mert egyszerűen hihetetlen volt, hogy ennyire egy hullámhosszon legyünk, ha Kotarou oltogatásáról van szó, az említett emiatt még jobban felháborodott, Nebuya pedig csak úgy röhögött, szerintem magán a helyzeten. És Akashi...

A többiek még mindig vihogtak, amikor én már voltam olyan állapotban, hogy ne csak a helyzet poénjára figyeljek. Ekkor vettem észre, hogy Akashi nem nevet, egyszerűen csak... mosolyog. Perpillanat rám.