SZERETETTEL GYŰLÖLVE

(A fenti zenével érdemes olvasni, egyfajta songfic ez.)

Szeretettel gyűlölve

Egy virág állt a vázában. Vérvörös rózsa volt. Gyűlöltem a rózsákat. Bájosan néztek rám, aztán rám ugrottak mindig, egyenesen a kezeim közé, hol minden tüskéjüket a bőrömbe mélyesztették. Sosem nevettek a képembe, de élvezték a helyzetet. Látszódott rajtuk. Elfelhősödött tekintettel bámultak rám, és szexillatuk volt. Csak úgy árasztották magukból...

Egy rózsa, egy menet szex.

– Te igazából nem is szereted a rózsáimat, igaz? – kérdezted egy nap.

– Jelképek.

Megráztam a fejemet, aztán leültem, és szembenéztem a rózsával.

Az ajkaid édesek voltak. Édességet kölcsönöztek az enyéimnek is. Elkábítottak, hogy csak elmosódva érzékeltem a világot. Valamilyen különös érzés gyúlt a mellkasomban, a légzésem szapora lett. Csak a zakatoló dobolást hallottam a testemből kihallatszódni, s csak az alakodat láttam, elhomályosodottan, körvonalazva.

Gyűlöltem a lihegésed. Undorodtam tőle.

Szerettem a hűvös kezeidet, amik a hajamba túrtak. Ilyenkor a tincseimet megbecsülve éreztem, elmélyülve élveztem az érzést, ahogy a vállamat súrolják, mikor egyet-egyet löksz a csípőddel.

Az első alkalommal gyűlöltelek. A másodiknál megrettentem. A harmadiknál könyörögtem.

Mindig kaptam egy szál rózsát...

Eleinte kedvesen tanítgattál. Te voltál a nagytestvér, aki a kisöccsének megmutatja a világot. A mutatóujjad mindenre rámutatott, aztán elmagyaráztad, hogy hogyan megy le a Nap, miként léteznek a csillagok. Amikor pedig a Hold került sorra, adtál egy virágot.

Ha a tengerparton sétáltunk, mindig megijedtem, hogy mi következik a naplemente után. Egyszer belepottyant egy könnyem az óceán vízébe. Akkor azt mondtad, hogy az óceán vize sós, én meg azt gondoltam, hogy akkor talán az egész óceán az én sírásom szülöttje. Később rájöttem, hogy nem csak az én könnyeim vegyülnek el benne, de a tieid is.

Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy fényárban úszik az egész lakás. Mikor nem láttalak mellettem, a helyeden feküdni, keresni kezdtelek. A fürdőben voltál, a tükör előtt.

– Kit látsz? – kérdeztem tőled.

Mit? Egy szörnyeteget?

– Egy ismeretlent. Fogalmam sincs, milyen ember is ő. Csak azt tudom, hogy milyennek kellene lennie. Egy báty, aki nem kínozza addig az öccsét, amíg az alatta nem vergődik. Egy olyan embernek kellene lennie, aki másnak visz rózsát, nem neked.

Nem neked...

Megfordultál. A szemeid könnybe lábadtak.

– Miért nem hagytál még el? – Leborultál elém, a térdeimet átkaroltad.

Miért? Miért is?

Elmehetnék. Elfuthatnék. Megváltoztathatnám ezt az egészet. Lelökhetném magamról a kezeidet. Csak egy „Nem"-be kerülne. Már elengednél. Már meghallanád a kétségbeesett elutasítást, amelyet sikítanék.

Lehajoltam, és ujjbegyeimmel megemeltem az álladat.

– Nézz rám! Nézz engem!

Ne merészeld a virágaidat másnak adni...

Könnyek csorogtak az arcodon.

– Gyűlölöm magam – zokogtál.

– Tudom – súgtam, aztán lecsókoltam a könnyeidet.

______________________________________

Köszönöm, hogy időt szántál rá, remélem tetszett! Azt hiszem, ez a legrondább emberi cselekedet, a nemi erőszak. Ilyenkor mindig kiábrándulok az emberiségből. És elgondolkozom, hogy mi lenne, ha...

"so to say you're unhappy is like saying you're sorry it's nothing that I care to hear"