Doll

1

Baekhyun

Nem láttam semmit a fekete kendőtől a szemeim előtt, de a férfi, aki egész eddig őrült tempót diktált mozgásával, most megfeszült.

Magamban hálát adtam az Öregnek, hogy a mostani "ügyfelemnek" kötelező volt gumit húznia, mert nincs kedvem még ezt is pucolni magamból, ugyanis ez már vagy a negyedik volt neki.
Nagyon nem akart letelni az idő, amire szerződtetve lettem.
Végre az izomkolosszus elégnek ítélte teljesítményét, így leszállt rólam, de arra a világért sem vette volna a fáradtságot, hogy eloldozza kezeimet az ágy háttámlájára fűzött bilincsből, vagy akár rám dobjon egy takarót.
De befogtam a számat. Nem szólhattam, nem volt megengedve.

Megvártam, míg nyitódik, majd csukódik az ajtó, csak aztán helyezkedtem el kényelmesebben.
Feljebb húzódok, hogy karjaimba fúrhassam a fejem, fehér farkincámat magam köré csavarintom, hogy takarjon kicsit, lábaim felhúzom.
Csak félig tudok oldalasan feküdni, de voltam már kicsavartabb tartásban is, nem zavar.
Furcsa, hogy nem jött senki, hegyezem kicsi, fehér szőrmés füleim, de az ajtó hangszigetelt volt.
Egyre hidegebb lett, fáztam, de legalább nyugtom volt.

Arra eszméltem, hogy kivágódik az ajtó, és ideges hangon tárgyaló férfiak léptek be.
Megmerevedtem. Nem lett volna szabad testhelyzetet változtatnom, és a hangok is idegenül csengtek.

- Bassza meg, de megijedtem! - hőkölt vissza az egyik.
- Ő az... őt kerestem! - éreztem, hogy bólint.
- Ezt? - ejtette ki olyan hangon, ahogyan a legtöbben, mikor rám néznek: gúnnyal, megvetéssel, szánalommal.
- Hol lehet a kulcs? - morogta mellőlem az a férfi, aki mintha örült volna, hogy rám lelt - Megvan! - kiáltott fel boldogan.

Megfeszültem, ahogy a kezemnél matatott, de ezt egyetlen porcikám sem árulta el.
Hiába csúsztak le a vasak csuklómról, ott hagytam karjaim, pedig égett a helye.
- Ezek állatok... ezt nézd meg! - emelte fel egyik karom óvatosan - Pont ezért kértem, hogy gyere.

Leoldotta a szemem előtt feszülő kendőt, így szabadon pisloghattam.
- Baek, nem tudom, mi volt az utolsó utasításod, de most válaszolj, ha kérdezlek, jó?
Baek... jó rég nem hívtak így. Ismerősen cseng.
Beleegyezésem jeléül csak megbillentettem fülemet.
- Oké, menni fog ez... - biztatta magát - Az őrült vén fasz feldobta a talpát. Mindenkit szélnek eresztettem, de mivel te még nem vagy nagykorú, velem kellene maradnod.
Hogy mi? Meghalt volna? Ujjonganom kellene, de nem tudhattam, hogy jöhet-e rosszabb nála.
- Most szépen velem jössz, jó? - pislogott nagyokat.
- Igen - nyögtem ki nagy nehezen.
- Oké! Akkor szedd össze a cuccaidat, vagy amire szükséged van innen! - pislogott körbe - Öltözz is fel, kérlek, és utána indulunk.
Bólintottam aprót.
Vajon bármit magammal vihetek?

Bizonytalan léptekkel botorkáltam a szekrényhez, ami tele volt a munkámhoz szükséges kellékekkel.
Ügyet sem vetve rájuk pakoltam ki pár ruhát, egyetlen kicsi táskámat, abba elrejtve pihe-puha barnás plüsskutyám, amit ide kerülésem óta rejtegetek.
Ami még fontos volt nekem, beledobáltam a táska másik zsebébe, iskolai papírjaimat, irataimat kezemben szorongatva topogtam az ágyhoz.
Homályosodó látással öltözködtem, de nem törődtem vele, megesett már máskor is, mióta egy alkalommal, mikor nem megfelelően viselkedtem bele lett verve a fejem a falba.
Mire végeztem, a szemem előtt csak összefolyt színeket érzékeltem, pont ezért akaratlanul is megrezzentem, mikor valaki hozzám ért.
- Kai - az eddig csöndesen figyelő férfi lépett elém - Valami nincs rendben vele - motyogta, közben arcomat forgatta ide-oda.
- Mégis mi? - hajolt felém a másik is idegesen.
- Hányat mutatok, kölyök? - hah! Ha legalább azt látnám, hol a keze, de már csak szürke pacák úszkáltak előttem.
- Kettőt? - tippeltem be kétségbeesetten várva, a verést, mert tuti, hogy nem talált.
- Baszki... - káromkodta el magát Kai - Baek, mióta nem látsz? - arcomat elengedték, de mozdulni sem mertem. Nem utalt semmilyen hang arra, hogy lendülne felém valami, amiből csak arra következtettem, hogy akkor nagyobbat fogok kapni később.
- Én látok! - húztam összébb magam kétségbeesetten.
- Dehogy látsz! - horkantott mély hangon a másik, mire bekönnyeztem a dühtől. Most komolyan, ezek után azt is megmondják, hogy látok-e, vagy sem? Az már más kérdés, hogy mit, de ezt nem kérdezték!

Valami elsuhant az arcom előtt.
Nem tudtam uralkodni vonásaimon, arcom megmerevedett, és belepislogtam, nehogy kiüssék a szemem.
- Rendben. Azt mondod, látsz - mormogta Kai - Megmondod, mit látsz?
- Szürke foltokat - feleltem egyből az igazat, hátha javíthatok hibáimon.
- És mióta látsz szürke foltokat?
- Amióta... - ha most rosszul válaszolok, akkor tuti meghalok, szóval gondolkoztam - amióta végeztem az öltözködéssel... - remegtem meg egész testemben.

Féltem, rettegtem, hogy mi következik.
Hosszasan lehunytam szemeim, elfogadva sorsom, de nem történt semmi.
Hiába nyitottam aztán fel pilláim, maradt a sötétség, így inkább fél árbocra eresztettem, és úgy meredtem a semmibe.
- Baek, még mindig szürkeséget látsz? - vállamra érkezett egy kéz, amitől kis híján összeestem.
Remegve ráztam meg a fejem.
- Akkor most már jobb? Vagy romlott?
Habozva rágcsáltam a szám szélét, aztán csak kiböktem egy olyan mondatot, ami nem a kérdésre volt ugyan válasz, de reméltem, megteszi.
- Most n...nem lát...látok... - húztam be a nyakam.
Egy pillanatra erősödött a vállamon a szorítás, aztán hatalmas meglepetésemre egy ölelésben találtam magam.
Nem akartam. Minden rossz emlékem előjött, pedig éreztem, hogy most senki nem akar ártani nekem.
Először megfeszültem, de belém volt programozva, hogy nem tanúsíthatok ellenállást, szóval azonnal elernyedtem. Remegtem a néma félelemtől, kivert a víz.
- Baekhyun... sajnálom, nem akartalak megijeszteni! - engedett el kissé Kai, csak ez már nem segített.
Az adrenalinlökettől már szédültem, lábaim összecsuklottak és... azt hiszem elvesztettem az eszméletemet.