Vörös dagály

Jöjjön, aminek jönnie kell

Üdv mindenkinek!:)

Remélem elnyeri tetszéseteket az első fejezet. Bevallom most írok először E/3-ban, de már rég ki akartam próbálni. Mint ígértem, igyekszek egyedi maradni és mindennek alaposan utánajárni. Jelenleg a wikipédiát bújom, na meg a kalózos könyveket.

Bármilyen hibát felfedeztek benne, nyugodtan szóljatok, szeretnék fejlődni, így örömmel fogadok mindent. 

Jó szórakozást!:D ( Sajnos ez csak 2600 szó lett, de próbálok hosszú fejezeteket hozni.)

***

A hold még csak éppen felváltotta a napot, mikor a távolban feltűnt a sziget halvány körvonala, ami nyomban ködbe is veszett.
Barbuda arról vált híressé, hogy menedéket nyújtott a kalózok számára, különös tulajdonságával, mivel elrejtette saját magát a nem kívánt látogatók szeme elől. Itt uralkodott a kalózok királya is, nevén nevezve III. Alexander Knox kalózkirály, de ő jobb szerette, ha mindenki Berdarah Knoxnak szólítja, ami kitekert indonéz nyelven igazán tekintély parancsolót kifejezést rejthetett, ezt igazából rajta kívül senki se tudta pontosan.
Barbuda a kalózok szárazföldi, aprócska birodalma volt, ahol mindig dúlt a káosz, elvégre a kalózok nem feltétlenül voltak béketűrő emberek.
A különös ködön túl, ott himbálóztak a vízen kapitányok gyöngyszemei.
Megannyi hajó várta, hogy végre a tenger hullámainak feszülve tegye meg újabb hosszú útját, de egy ideig ennek nem sok esélye látszott. Másnap esedékes volt egy temetés, ami nem lett volna különösebben érdekes, de ezúttal egy jól ismert kalózt temettek. Ronan Arenes, nem kevesebb, mint kétszázhetven hajót számláló flotta kapitánya volt és egyben Berdarah király egy régi jó barátja.
Az elmondások alapján, sok kalózszív szakadt meg, mikor híre ment Ronan kapitány halálának, bár ebben a vörös zászlók alatt hajozó Rella Arenes, erősen kételkedett.
A lány nem rejtette véka alá rossz kedvét, tekintetét úgy homályosították el érzelmei, mint ahogy hajója előtt lassan kibontakozott a ködből Barbuda. Ugyan imádta az apját, de rossz kedve nem az örök nyugalomra helyezésének szólt, sokkal inkább az őt ért szerencsétlenségeknek, amikből még bőven ki fog jutni. Elvégre nem minden nap veszti el valaki a flottáját és hagyja ott a fogát is kis híján a vízen. Az előzőeket nem látta előre, de a mostanival egyre jobban tisztában volt, minél közelebb értek a kikötőkhöz. Nagy harcot kell a partot érve megvívnia, ami cseppet se lesz számára kellemes.
Indulásuk óta feszült volt, ami legénységére is átragadt, így az első tisztre hárult a munka oroszlánrésze. Nem minthogyha bárki is a szemére merte volna ezt vetni. Legénysége régóta vele hajózott, mindenki nagyon jól ismerte őt is és a családját is, így egyforma némaság borult mindenkire, mikor a dokkokon megpillantottak egy indulatosan járkáló női alakot.
– Kapitány? – jött a bizonytalan kérdés valahonnan.
– Mindenki a hajón marad addig, amíg engedélyt nem adok a távozásra.
A válasz határozott, de nyugodt hangon csendült fel, a lány még egy apró sóhajt megengedett magának, mielőtt szembefordult volna az embereivel.
A többség együttérző tekintettel meredt rá, amitől csak még feldúltabbnak érezte magát, ráadásul új lángra kapott haragja.
– Dologra mindenki! Nem azért fizetlek titeket, hogy egésznap bámészkodjatok! – mordult rájuk, mire mindenki azonnal megtalálta a helyét és az elvégezendő feladatát.
Elégedettségének nem adott jelet, de az első tiszt cinkos pillantása elárulta, hogy tisztában van vele, mi folyik itt.
Rella mordult egyet és kissé halálra vált arccal figyelte, ahogy az Aegis lassan kiköt.
Eljött ez a pillanat is. Kapitányi kalapját gyorsan lekapta a fejéről, amit aztán úgy szorított a szívére, mintha minimum attól várna valami vigaszt, vagy támogatást. Nem várta meg, hogy leeresszenek neki egy pallót esetleg létrát, szabad kezével megragadott egy kötelet, majd lendületet véve elrugaszkodott a hajókorlátról, hogy aztán pár méterre édesanyja előtt érkezzen talpra.
– Anyám... - szólította meg az asszonyt nem túl lelkesen, ami valószínűleg a másik nőnek is szemet szúrt, ugyanis úgy festett, mint aki haragjában menten felrobban.
– Te! – robogott oda hozzá, megtéve a maradék pár méternyi távot. A lány csak mereven állva várta, hogy most mi következik, de legnagyobb meglepetésére ölelést kapott, olyan igazi istenes csontrepesztő ölelést.
– Hogy volt merszed eltűnni egy évre? Hallod, Winnifred Rella Arenes? Egy évre! – kiáltotta szinte önkívületben, mire nem csak a legénység, de a kikötő minden ott tartózkodó tagja feléjük kapta tekintetét.
– Anyám... halkabban, ha kérhetem. – motyogta a lány, kalapját gyűrve és morzsolva kissé megizzadt tenyerében. Határozottsága és rettenthetetlensége mindig azonnal elpárolgott, mikor anyjával kellett szembenéznie. Szerencséjére, ezért igazán nem hibáztatta senki, ugyanis Scarlett Arenes asszony, volt olyan híres, mint a férje.
Mikor friss házasokként útra keltek a vízen, és Ronan kapitányt elfogták a franciák, az asszonya szervezte össze öt másik kapitány hajóflottáját, nem kevés vérontással, hogy férjét megmenekítsék az akasztástól. Ami még megdöbbentőbb, hogy a fiatalasszony, akkor még csak éppen belekóstolt a kalózéletbe, ugyanis hajótörésben elvesztette nemesi családját és napokig hánykolódott a vízen, mikor az ifjú kapitány kihúzta a tengerből és asszonyának követelte.
Az ő kapcsolatuk kezdete nem mondható romantikusnak, de a fiatal Rella imádta hallani a történetet. Titokban abban reménykedett még régen, hogy hasonlóan szenvedélyes és viharos szerelmi kalandba fog bonyolódni, ha eljön az ideje. Viszont az óta sok minden megváltozott és az apró, naiv kalózlányka is már felnőtt.
– Halkabban? A lányom eltűnt egy teljes évre! Közben elvesztette szinte az összes hajóját és majdnem a tengeren hagyta a fogát, ez alatt pedig a férjemet is elragadta tőlem az élet! – kiáltott, majd heves mozdulatokkal legyezni kezdte magát, nem mintha ez sokat segített volna jelenlegi állapotán.
A lánynak csak most tűnt fel, hogy anyja egy év alatt sokkal több őszhajszálra tett szert, mind az illő lett volna az ő korában.
Rella elszégyellte magát, amiért ennyi kellemetlen percet szerzett az anyjának, de a bűntudat nem mardosta különösebben sokáig, hamar lerázta magáról. Sose tartozott a lelkiismeretes emberek közé, főleg, ha az anyjáról volt szó, elvégre kedves szavakkal és önfeláldozással senkiből se lesz, retteget kalóz, főleg, ha az illető nő.
– Tudom anyám és sajnálom. – válaszolt leginkább csak kötelességből, mint anyja iránt érzett tiszteletből.
– Bárcsak látnám is ezt rajtad! – sóhajtott a nő, lassan leeresztve. – Remélem, ezúttal nem tervezel szótlanul távozni, főleg az apád temetése után. – ragadta karon, majd magával húzta egyenesen a nyüzsgő sokaságba. A lánynak még éppen maradt ideje arra, hogy válla felett vessen egy pillantást Aegisre, aki már 16 éves kora óta a mindenséget és a szabadságot jelentette számára.
Összefacsarodott a szíve attól, hogy magára kell hagynia, fából készült szerelmét. Még pont látta a kikötő fényeiben táncoló vörös zászlókat, mielőtt, Barbuda népe teljesen elnyelte.
Tudta jól, hogy innentől nem fog menekülni anyja kérdései elől és kénytelen lesz válaszolni, noha semmi kedve nem volt hozzá.
– Elárulná végre nekem a lányom, hogy miért hajózgatott úgy, mint azaz átkozott bolygó hollandi? Tudtommal téged nem sújtottak ilyesfajta átokkal, így elképzelni se tudom mégis mivel gátoltak abban, hogy kiköss itt, vagy esetleg máshol és levelet küldj számomra. – rótta meg, miközben végig vezette a nyüzsgő utcákon.
Rella alig bírta megállni, hogy el ne fintorítsa orrát, az itt terjengő szagoktól. Nem mintha a legénységének tagjai folyton illatoztak volna, de a városok bűzénél semmit se utált jobban. Bár a tengeren töltött egy éve alatt, alig érintkezett szárazfölddel, így is tökéletesen ki tudta szűrni érzékeny orra a szagokat.
A levegőt körbelengte a sós tenger illata, de a számára oly kellemes szellőnek esélye se volt, a hal, vizelet, izzadság és alkohol fellegével szemben, ami megülte a várost és sokszor annak lakóit.
– Nos, nem volt különösebb oka... – vont vállat hanyagul, amire csak egy elutasító pillantást kapott.
– Szerettem volna saját hírnevet, nem pedig apám és a te árnyékodban kalózkodni és mást se hallani, csak azt, hogy kiknek a lánya vagyok is én. Belefáradtam abba, hogy így azonosítanak az emberek! – dobbantott indulatosan a lábával, amitől szinte egyből zavarba jött. Azt hitte ezt a régi gyerekkori szokását már sikerült levetkőznie.
Időközben megérkeztek a családi fészekbe, anyja beterelte és gyertyát gyújtott az asztal közepén, de hamar segítségére sietett pár ott dolgozó szolgáló lány, akik dolguk végeztével azonnal távoztak is.
Rella feszült csendben várta anyja reakcióját, de csak átható pillantását kapta, amitől kis híján megtört, de a nő még időben megszólalt.
– Önző gyermek voltál mindig is. – mondta mindezt úgy, hogy közben gyengéden mosolygott rá elrévedő tekintettel. Rellát a hideg rázta ettől, jobb szerette mindig is, ha az asszony inkább keményen letorkolta azért, amit tett.
– Apád mindig mondta, hogy amint elég önálló leszel, már nem lesz hatalmunk feletted, a fékezhetetlen természeted miatt... – folytatta messze révedő tekintettel, a lány már tudta, hogy most jön majd az igazi harc, merev háttal nekidőlt a falnak, próbált nyugodtnak látszani.
– Én próbáltalak megnevelni, de olyan vagy, mint a tenger, Winnifred, már nem bírják az idegeim tovább, nekem nem megy az, hogy hónapokon át úgy aggódjak miattad is, mint ahogy éveken keresztül tettem ezt az apáddal. Nem elég, hogy mész a saját fejed után, de még a családunk hajóinak jó részét is képes voltál hagyni, hogy elsüllyedjenek! - rivallt rá az asszony. – Tovább nem kell, hogy miattam fájjon a fejed, lányom, mostantól azt csinálsz, amit akarsz, de arra ne is számíts, hogy apád után bármit is örökölsz, a hajókról is lemondhatsz, Aegissel egyetemben. Kitűnő ajándék lesz a királynak, vagy talán apáddal együtt kéne elégetnünk, elvégre az volt a kedvenc hajója! - húzódott rideg mosolyra az asszony szája. Nem is meglepetésére a lánya ajkai is hasonlóan felfelé görbültek, de az ő szemében sokkal több gyűlölet és harag lángolt.
– Nocsak, végre kibújt a szög a zsákból anyám! Már kezdtem aggódni miattad, a túlzott nyájas viselkedésed végett. Gondoltam rá, hogy hívatok egy orvost, de rájöttem, az ópiumok ellen nem sokat tehetne szerencsétlen ember. – kacagott fel örömtelen hangon, amitől olyan érzése lett a nőnek, hogy lehűlt a szobában a levegő.
– Kész szerencse, anyám, hogy felkészültem erre és már napokkal ez előtt gondoskodtam mindenről az igényeimnek megfelelően. – magyarázta előkapva egyik kedvenc tőrét, hogy unottan nekiállja körme alól kipiszkálni a koszt vele.
– Mégis miről beszélsz? – kérdezte teljesen elsápadva az anyja, amitől kissé beteges öröm töltötte el a lány szívét. Sose volt jó viszonyuk egymással, mindig is rideg kapcsolatban álltak, ráadásul kegyetlen anyja sok kínkeserves percet szerzett neki gyerekkorában. Akkor még nem tudta, hogy az előtte álló nő, csak kényszerből ment hozzá az apjához, majd szült neki gyereket. Az egyetlen dolog, ami itt tartotta, azaz volt, hogy az arisztokrácia sose fogadta volna vissza maguk közé ezek után. Ronan Arenes jelentette az egyetlen túlélési lehetőséget számára, ezért is maradt hű, na meg férje kellően nagy vagyonnal rendelkezett, amiben szabadon kedvét lelhette, így hát nem átallott számára a mérhetetlen rum és ópiumfogyasztás. Persze az a szokása megmaradt előző életéből, hogy a nyilvánosság felé tökéletes kalózfeleséget és gondoskodó anyát mutasson, még véletlenül se mutassa ki gyengeségét.
Rella mindig is megvetette az anyját. Neki köszönhette a Winnifred nevet is, amin előszeretettel hívta, mivel tudta nagyon jól, hogy mennyire utálja ezt a lánya, aki most számító tekintettel méregette.
– Hogy miről? Nos, az igazság az, hogy már sokkal korábban megérkeztem, de a hajót a sziget másik oldalán hagytam. Teljes titokban érkeztem haza és meg se álltam egészen Berdarah király házáig, ahol apám végrendelete pihent felbontatlanul. Nem mondom, hogy egyszerű volt a betörés, de nem kivitelezhetetlen, a pecsétet már egy korábbi alkalommal elloptam, így nem volt nehéz a régi levelet kicserélni egy teljesen újjal. – magyarázta félrebillentett fejjel figyelve, ahogy anyja görcsösen belekapaszkodik az egyik szék támlájába.
– Mit tettél? Mi van a levélben? – kérdezte levegő után kapkodva.
– Ne aggódj drága anyám, nekem nincs szükségem a hajóitokra, se a pénzetekre, szerzek magamnak, ha kell. – válaszolta. – Persze Aegist megtartom, mivel apám nekem szánta, ráadásul szeretem azt a hajót. – tette hozzá, mint egy mellékesen tőrét a hüvelyébe csúsztatva.
Anyját láthatóan elöntötte a megkönnyebbülés, olyannyira, hogy még őszinte mosoly is felragyogott az arcán, de hamar le is fagyott róla lánya tekintetét látva.
– Ez még nem minden, ugye? – kérdezte.
– Persze, hogy nem. Mit gondolsz, hogy majd ellövöm előre a meglepetést? – csóválta meg a fejét rosszallóan. – Annyi legyen elég, hogy nem marad büntetlenül, amiért orgyilkosokat küldtél az apámra... - lövellt megvető pillantásokat a nő felé, mire az asszony maradék harci kedve is láthatóan párolgott el, és vette át a helyét a rettegés.
– Jaj nekem, te azt komolyan azt hitted, hogy nem jövök rá? – nevetett fel a másik sápadt és zöldes színben pompázó arca láttán.
– Aloise! – kiáltotta el magát a lány, majd elégedetten a fejébe nyomva kalapját kilépett az ajtón. Még pont hallotta, ahogy anyja elvágódik a földön, a szobalánya Aloise, pedig nagy sietséggel igyekszik a segítségére.
– Hát ez is meg volna. – súgta maga elé, majd felnézett a felhős, csillagtalan égboltra. Szíve sokkal gyorsabban vert, pont úgy, mint mikor végre harcba bonyolódhat egy eseménytelen portya után. Előbb is jöhetett volna ez a mámoros érzés, ugyanis nehezére esett gyerekkora egyik démonával egyedül megküzdenie. Remegő kezét a zsebébe rejtette, hogy kíváncsi szemek ne lássák rajta háborgó lelkét.
Azt hitte a bosszúja majd elégedettséggel tölti el, de ehelyett nem érzett mást, csak tátongó ürességet a mellkasában. Szemét könnyek égették, gyomra kavargott, így mai ebédjét kénytelen volt kiadni magából egy sikátorban, miközben a kikötő felé tántorgott vissza.
Muszáj minél előbb, a hajón lennie. Nem maradhat az apja temetésén, már nem köti ide semmi. Egyre jobban érezte, hogy a szárazföldön sokkal inkább csúszik ki lába alól a talaj, mint a nyílt vízen talpa alatt a ringatózó, vagy éppen viharban hánykolódó Aegisen.
Ahogy haladt a még mindig méhkasként zsongó utcákon, lassan alábbhagyott az idegessége és vissza tudta ölteni magára megszokott, és apjától tanult közömbös ábrázatát. Akár mennyire is beavatott a legénysége, nem hagyhatta, hogy bárki is megpillantsa ilyen sérülékeny állapotában.
Tudta jól, hogy a hajón nem sokan maradtak és a megbeszéltek szerint, mindenki napkeltére ér vissza, hogy aztán kihajózzanak a nyílt vízre, háta mögött hagyva ezt a helyet és az anyját is.
Legszívesebben azonnal összehívta volna a legénységét, hogy induljanak, de valahol örült, hogy kapott pár óra haladékot, amíg szembe kell néznie az embereivel.
Ahogy érezte, lassan minden a helyére kattan, miképpen távolodik a házuktól, egyre bizonyosabb lett abban, hogy képes lesz egyetlen hajóval és embereivel talpra állni és meghódítani a tengereket és óceánokat maguknak. Végre teljesen az álmainak élhet és ezt semmi és senki se veheti el tőle többé.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ő is csatlakozik a duhaj népséghez, de aztán elvetette az ötletet. Ügyesen kerülgetve a verekedőket és részegeket elért a dokkokig, ahol sok hajó volt ugyan, de az ő tekintete keresgélés nélkül tapadt rá Aegisére.
A hatalmas galleon típusú hajó büszkén ringott a hullámokkal. Vérvörös zászlói ezúttal nem voltak kibontva, de így is csodás látványt nyújtott. Orrát, - csak úgy, mint sok másik hajónak is – szobor díszítette, egész pontosan Athéné istennő szobra, teljes harci öltözékében.
Bal kezében pajzsot szorított magához, míg másikban lándzsáját tartotta. Haja vadzuhatagként omlott a háta mögé, mint amit a folyton viharos szél tép. Kifejezéstelen tekintetét, sokan hátborzongatónak találták, de ő mindig is úgy gondolta, hogy ezek a szemek óvón merednek rá, minden alkalommal, mikor visszatér hozzá.
Apja hosszú évekig építtette születése után, hatalmas összeget áldozva fel erre a monstrumra, ami harcokban verhetetlennek bizonyult, a viharokban pedig kitartónak és ellenállónak, hogy őt, Rella Arenest megvédje a vizek és egyéb veszélyek vadságától. Innen ered a neve is, Aegis, ami védelmezőt jelent. Az évek alatt többször is bizonyította, hogy rászolgált a nevére, mivel a lány csak itt érezte magát igazán biztonságban és otthon.
Lábait fürgén kapkodta, nem sokára már a fedélzeten állt, amitől elöntötte a boldog felszabadulás, ami nem tartott sokáig, ugyanis idegen alak állt a hajó orránál. Gyorsan elöntötte az indulat. Mégis kinek képzeli magát ez az ember, hogy csak úgy feljön az ő hajójára az engedélye nélkül, ráadásul úgy áll rajta, mintha minimum az ő tulajdonában állna. Különben is, hol van ilyenkor a legénysége?
Az idegen magas és izmos alakja lassan megfordult, hogy szembenézzen vele. Arcát árnyékok takarták, de még így is ki tudta venni, hogy az előtte álló férfi, alig idősebb nála. Zöld szemei vadul villogtak, ahogy lassan végigmérte a lányt.
– Winnifred Rella Arenes, ha nem tévedek.
Szinte dorombolta a szavakat, amitől a lányon egyszerre futott át a hideg és valami kellemes borzongás a mély és magabiztos hang hallatán.
– Kapitány, és ha kérhetem a Winnifredet mellőzze. – válaszolt nem túl barátságosan.
– Ki maga és mi a fenét keres a hajómon, talán elmetszett torokkal akar reggel a partra sodródni?- érdeklődött a lány, nyomatékosítás kedvéért kardja markolatára fonva ujjait.
Az idegen férfi csak nevetett és megadóan feltartotta a kezeit, hogy aztán a következő pillanatba előrántott karddal rontson a lányra. Az utolsó pillanatban rántotta elő saját fegyverét.
Fém csattant a fémnek, éles sikító hanggal. Az idegen erős volt, de a lány tartotta magát.
– Nem terveztem ma meghalni... kapitány. A nevem Gareth Knox , a Last Mist kapitánya és Berdarah Knox király fia, és egyedüli örököse. – mutatkozott be szemtelen mosollyal az arcán, továbbra is a lány kardjának feszülve.
– Hogy mit akarok? Visszaszerezni azt, ami az enyém és ehhez szükségem van a hajójára...