Stay away from me/bxb/

<One>Come on baby<

Már minden létező tárgyat felforgattam atyám házában, de még mindig nem találtam meg azt, ami valójában érdekelt.
-Fiam.-megfordulva szembe találtam magam azzal a személlyel, akit jelen pillanatban a legkevésbé kívántam ide.
-Atyám, én...-hirtelen taszított a falnak, így esélyem sem volt vele szemben.
-Mit keresel ennyire?-sziszegett rám, de mivel kezei torkomat szorították, így egy darab hang sem tudott kijutni belőlem.
-A-a-aty-próbáltam valamit össze dadogni, hogy végre elengedjen és levegőhöz jussak, de e próbálkozásom kissé gyengének bizonyult, ugyanis csak jobban szorított a falnak. Már-már kezdtem elveszíteni eszméletemet, amikor egy gyors mozdulattal elrántotta kezét, így én újra levegőhöz jutottam. Köhögve csúsztam le a földre és próbáltam kiegyenlíteni légzésemet.
-Mégegyszer ne próbálj meg utánam kutakodni!-parancsoló hangjára ugyan bólintottam egyet, viszont mégsem vettem őt komolyan. Ki kellett derítenem mindent. És hát ez okozta a végzetemet is...

-Fúj milyen egy nyálas szar ez.-dobtam le magam mellé egykoron írott kis naplómat, majd szemeimet a plafon felé irányítottam, míg számát nyitva tartottam.-Szerintem, hogy ezt elővettem, a legrosszabb ötleteim közé tartozik.-felálltam a még egykori nagyapámtól örökölt bőrszékből, aztán a kis italos asztal felé vettem az irányt.
-Azért nem hiszem, hogy olyan rossz a normális énedet fel eleveníteni néha.-forgatta meg szemeit Dorothy, a barátnőm. No persze nem a csajom, csak szimplán egy régi jó barát.
-Köszi.-mosolyogtam rá felhúzott szemöldökkel, majd egy poharat magamhoz véve, öntöttem ki egy kis whiskyt.

-De most komolyan, Alex. Hiányzik az a kis dadogós kisfiú barátom. Túl hirtelen lettél ennyire pofátlan.-szomorodott el szegényem, viszont engem nem tudott meghatni. Mintha nem lennének érzéseim. Bólintottam egyet, majd szemeibe pillantva kezdtem járatni számat.

-Drága Dorothy, azok az idők már réges régen elmúltak. Igazán hozzászokhattál volna.-húztam el beszélőkémet, aztán az asztalomhoz sétáltam és kezembe vettem az ütött kopott kis naplócskámat.-És ha ezt a fost bármikor elő akarom venni újra, kérlek üss fejbe.-beszédem közben ellépdeltem a könyvespolchoz és szépen visszatettem a helyére, ahonnan ki sem kellett volna vennem. Barátnőm rosszalló fejrázása mosolyra késztetett, hiszen tisztában vagyok vele, mennyire utálja ha ilyen érzelemmentes idióta vagyok. Ugyanis nekem szinte semmi és senki nem tud fontos lenni, s ebből következtethetünk, hogy körülbelül mindenre ezt a kis mondatocskát mondom. Persze mivel Dorothyval már pisis korunk óta ismerjük egymást, így még az is lehetséges, hogy kezd megunni.

-Bármikor szívesen fejbe ütlek.-vigyor ült ki arcára, mire én szórakozottan megráztam a fejemet.  Komolyan nem értem hogyan lehettem régen annyira beszari, hogy titokban kutattam apám után. Most ezt általában nyíltan szoktam. Persze erre mindig megkapom kedves barátnőmtől, hogy egyszerűen nem vagyok normális. Talán egy kicsi igazat tudok neki adni, de szerintem ezerszer jobb vagyok a sok nyálas, nyápic fiúknál.

-Jut eszembe! Ma jön az irodába az egyik élvezetek kielégítő munkásunk gyereke. Azt hiszem Rose a nő neve.- ejtem ki jól meggondolt szavaimat, majd indulnék még egy pohár italért, de Dororthy megállít.

-Mi lesz a feladata?-bizonytalan arcvonásaiból tisztán kivehető, hogy félti a srácot tőlem. Pedig nincs is miért...

-Nyugi, majd valami papírmunkát bízok rá. De persze abból is a könnyebbeket. Ja, meg valami házi feladatot is kap minden nap.-gúnyolódásomra kapok egy enyhe, lányos ütést a jobb vállamba.

-Mondták már, hogy mekkora egy paraszt vagy?-szemöldökét felhúzta, kezeit pedig derekára helyezte.

-Csak te mondogatod ezt. Senki mástól nem hallottam.-fejemet enyhén megrázom, ezzel nyomatékosítva színjátékomat, hiszen már elég sok embertől hallottam ezt a fajta szidást.