Tört fény (Sope/Yoonseok) |szünetel|

1.- Prológus

"Te vagy a fény a sötétségben, amiben élek"

(Mia Asher)

Fáradtan, de mosollyal az arcunkon vonultunk le a színpadról, Tae még mindig a könnyeit törölgette. Ez volt a turné utolsó koncertje. Valahol örültünk, hogy vége van, hiszen végre lesz egy kis időnk pihenni és hazamehetünk Koreába, de mégis... Leírhatatlan érzés, amikor egy stadionnyi ember, akik csak miattatok jöttek el, énekli veled együtt a dalt. A dalt, ami a te kezed munkája. Talán nincs is ennél csodálatosabb.

- Jól van srácok, szép koncert volt! - állt meg Namjoon amint a folyosóra értünk - És úgy néz ki, véget ért a turné. Mindenki keményen dolgozott, elégedettek lehetünk magunkkal!

Jimin megölelte az ismét elpityeredő Taehyungot és innen nem volt megállás. Egyből ugrott mindenki mindenki nyakába, egy csoportos ölelésbe még engem is bevontak, és kivételesen nem ellenkeztem annyira. Néha nem árt egy kis társas kapcsolat. Amúgy sem átlagos nap a mai. Hadd örüljenek.

- Éhen halok, együnk valamit! - indult el az öltöző felé Jin és mindenki bólogatva ment utána, csak Hobi maradt le kicsit. Mellé léptem, arca lehangoltnak tűnt.

- Minden oké? - simítottam végig a hátán, mire finoman bólintott.

- Csak kell egy kis friss levegő, jól vagyok. Mondd meg a többieknek, hogy mindjárt jövök.

- Ne menjek veled?

- Ne, meg leszek. Pár perc és ott vagyok.

Megálltunk és pár másodpercig csak néztem rá.. Nem akarom egyedül elengedni. Mindig van egy-két fan, aki bármire képes azért, hogy bejusson ide vagy találkozzon valamelyikünkkel... Mi van, ha... Nem is tudom. Már azt se tudom, mit gondoljak.

Hobi lopva körbenézett a folyosón, majd amikor megállapította, hogy senki nem figyel minket, egy gyors csókot nyomott az ajkaimra.

- Mindjárt visszajövök - mosolygott, és mint mindig, mosolya beragyogta az egész helyiséget. Megfordult és kiment az egyik hátsó bejáraton, én pedig csatlakoztam a többiekhez.

- Suga-hyung! - kiáltotta Jimin teli szájjal, majd felém nyújtott egy tányért - Ezt neked mentettem meg! Jin-hyung majdnem mindent fölfalt. Meg Hobinak is... Ő hol van?

- Mindjárt jön - feleltem és leültem Jungkook mellé a fotelba.

Sóhajtottam egy nagyot. Felesleges aggódni. Nem történhet semmi rossz Hobival, minden sarkon biztonsági őrök vannak. Nemsokára visszajön és elkezd hülyéskedni, mint mindig.

Megráztam a fejem és megpróbáltam inkább a többiekre figyelni, akik épp Jin legújabb szóviccén nevettek. Nem is sejthettem, hogy az örömünknek pár óra múlva vége szakad...

---

A kanapén ültem, a falat bámulva. A tévé sejtelmes fénybe vonta a szobát. Valami híradó ment, nem igazán figyeltem rá, amíg be nem jött a hír, ami mostanában a csapból is folyik.

- Még most is kutatnak a két hete nyomtalanul eltűnt Jung Hoseok után - mondta a kamerának a bemondónő a már megszokott szöveget, mire összeszorítottam a fogam - A J-Hope művésznéven ismert 24 éves férfi egy japán koncert után elszakadt a csapattársaitól és azóta nem látták. Az együttes tagjai a következőképp nyilatkoztak a mai sajtótájékoztatón:

- Hoseok eltűnése hatalmas veszteség - mondta Namjoon a bejátszott felvételen -, de biztosak vagyunk benne, hogy a rendőrség kemény munkájának köszönhetően hamarosan megtalálják. Addig is a BTS minden meghívást elutasít. Nem fogadunk el koncertfelkéréseket és hasonló dolgokat, amíg a csapattársunk elő nem kerül.

- És mi lesz a nemsokára esedékes koncertekkel? - kérdezte az egyik riporter, mire a mikrofonhoz hajoltam.

- Amíg Hoseok elő nem kerül, nincsenek koncertek - hangom minden akaratom ellenére ellenszenvesnek hatott - Nem hagyunk hátra senkit.

A bejátszás véget ért, újra a nő beszélt, de már nem értettem a szavait. Mindent elnyomtak a fejemben háborút vívó gondolatok.

Nem akarom nélküle folytatni. Komolyan gondolom, amit mondtam, nem fogom hatra hagyni semmi áron. De mi lesz, ha kénytelen leszek? Ha már nem látom többet? Mi van, ha már... Nem él?

Namjoon óvatosan végigsimított a hátamon, de elütöttem a kezét.

- Nem kell a sajnálatod! - álltam fel a kanapéról és nagy hanggal magamra csuktam a szobám ajtaját. Nincs szükségem az emberek együttérzésére. Francra se jó. Ha ők veszítették volna el a legfontosabb embert az életükben, megértenék, hogy teljesen haszontalan.

Leültem az ágyamra és a térdemre támaszkodtam. Dühösen töröltem le a könnycseppet, ami időközben végigfutott az arcomon.

Miért pont Hobit kellet? Soha nem ártott senkinek. Vele kellett volna mennem, akkor nem lett volna baj. Akármi is történt vele, megelőzhettük volna.

Semminek nincs értelme.

A világ minden erője ellenünk dolgozik.

---

Három hónap.

Három hónapja nincs semmi hírünk róla.

A rendőrség felfüggesztette a keresést, mivel nem volt elég nyom a folytatásához. Minden reményem odaveszett.

A cigaretta felizzott, ahogy beleszívtam. A leengedett redőnyön át beszűrődő kevés fény láttatni engedte a szobában megölő nehéz füstöt. Alig kaptam levegőt, de eszem ágában sem volt kinyitni az ablakot. Mióta Hobi elment, megszállottja lettem a füstnek és az alkoholnak. Elterelték a figyelmem, kiütöttek, és addig se kellett a valósággal foglalkoznom. Tudom, hogy a többiek aggódnak értem. Mostanában nem megyek velük sehova, de ahányszor a szemükbe nézek, látom benne, és ez rohadtul idegesít. Tartsák meg maguknak a sajnálatukat.

A tenyerembe temettem az arcom. Most még a tömény füst és az alkoholmámor se tudta elnyomni a gondolataimat.

Soha többé nem láthatom a mosolyát, nem érinthetem meg az arcát, nem hallhatom az édesen mély hangját. Soha többé nem mondhatom neki, hogy szeretem...

- Hyung! - dörömbölt az ajtómon Jungkook.

- Mi a faszt akarsz? - kiáltottam ingerülten. Amire most legkevésbé van szükségem, az egy maknae.

- Namjoon a menedzserrel beszél, megtalálták Hobit!

A szívem kihagyott egy ütemet, majd őrült gyorsan kezdett verni. Feltéptem az ajtót és Jungkookot félrelökve rohantam a nappaliba. Mindenki Namjoon körül állt, aki a kihangosított telefonnal a kezében nézett rám.

- Hol van? - kérdeztem azonnal kétségbeesetten.

- Amerikában - hallatszott a férfi hangja a vonal másik végéről - Sokkos állapotban találtak rá egy chicagói mellékutcában. Vannak sérülései, de nem túlságosan komolyak. Maximum egy hónap és teljesen felépül. Legalább is testileg...

- Ezt hogy érti? - ilyedtem meg.

Rövid csönd következett.

- Alig reagál valamire a külvilágból. Összerezzen a hangokra és menekül a fizikai kontaktus elől. Nem tudjuk, mi történhetett vele, de az orvos szerint hatalmas trauma érte.

- Miért nem kérdezik meg tőle? - szólalt meg Jimin.

- Megtettük, de... - idegesen sóhajtott - Amióta megtalálták, egy szót se szólt. Egyszerűen nem beszél...