A fegyver, amivel megölhetsz

Mindketten csendben voltak. A szikla tetején állva a lány, ahelyett, hogy az alatta húzódó mélységek miatt aggódott volna, arcát enyhén a magasba fordította. Remegő kezeit a zsebébe rejtve próbálta elrejteni a félelmét, ajkait összeszorította, hogy azok közül egyetlen hang se csússzon ki, de mindezek ellenére volt egyetlen valami, ami minden próbálkozásától függetlenül elárulta őt.

Nem félt a szorostól, sőt, még annak gondolatától sem, hogy leeshet. A halál tudatának nem volt hatalma felette, legalábbis nem oly módon, ahogy mindenki más gondolná. Tudta, hogy ez a kézzel megfoghatatlan, de mégis oly valóságos dolog egyesével elragadja az összes élőt, és, hogy ez tesz kerekké mindmegannyi történetet. Volt azonban a halálnak egy olyan formája, amitől minden porcikájában rettegést érzett. Ez pedig az a fajta halál, ami után nem a vég következik.

Ahogy felfelé bámult, a sors gondolatán merengett. Van hatalmunk a jövőnk felett, vagy az egész történetünk előre megírták? Örök kérdés volt számára. Mi értelme megpróbálni bármit is megjavítani, ha korábban elrendelték, hogy annak a dolognak vesznie kell? Megéri-e küzdeni valamiért, amiről tudod, hogy elérhetetlen? Ezer kérdés, egyetlen válasz sem.

Az emlékeiben lapozgatva próbált erőt gyűjteni, igyekezett döntésre jutni, de akárhányszor elbillent volna a mérleg, következett valami, ami kiegyenlítette a két oldal állását. Mi van, ha lezuhansz? Ugyanakkor mi van, ha szárnyalni fogsz? Saját döntésképtelenségének csapdájába esett.

Aztán elméjében a szüntelen cikázó gondolatfoszlányok váratlanul elhallgattak. A környéken eluralkodott az újra és újra a sziklafalnak ütköző hullámok zaja. A kimért, visszafojtott lélegzet hangja. A hébe-hóba elröppenő sirályok éneke. A gyenge szél süvítése, és ahogy gyengéden megmozgat egy-egy apró, jelentéktelen követ, és a hang, amivel az végigszáguld a sziklaszirten.

A lány tudta mi következik. Mintha hirtelen valami kattant volna a fejében, mintha valaki elé tette volna a forgatókönyvet, tisztában volt a következményekkel. Látta maga előtt a jövőjét, hisz az ő döntése az, ami meghatározza azt. És ő döntött.

Előrántotta a kést, és a pengét a szívéhez fordította. A fiú azonnal ránézett, de szemében semmi sem látszott. Enyhén szétnyíltak ajkai, viszont rögtön össze is zárta őket, még mielőtt egyetlen egy kéretlen szó is kicsúszhatott volna rajta.

A lány szabad kezével a fiú karjáért nyúlt, ujjait a tőr markolatára vezette. Szíve egyre hevesebben vert, gyorsabban és gyorsabban pumpálta a vért testében, ezt torkában is érezte. Tekintetét a pengén tartotta, de nem azért, mert félt attól, hogy a fiú a testébe váj vele. Ó, nem. Azért tette, mert még ez a gondolat sem rémítette meg annyira, mint maga a fiú jelenléte. A szívébe fúródható penge sem volt annyira rémisztő, mint a fiú éjfekete haja, és bódító barna tekintete.

Csendben álltak egymással szemben. Egyikük sem mozdult, mindketten visszamélyedtek elméjük sötét bugyraiba, és az ott fortyogó méregben sütkérezve próbálták kitalálni következő lépésüket. A lány testében eluralkodott a félelem, el akart menekülni, elveszni, elbújni mindenki elől. A fiúval maga mellett örökre el akart tévedni.

- Tessék – csúszott ki a száján váratlanul. A fiú azonnal felkapta a fejét, értetlenül a lány szemeibe meredt. – A kezedbe adtam a fegyvert, amivel megölhetsz. – Az utolsó szót magával sodorta a hullámzó tenger, elveszett a tajtékzó természet zajai közt. A fiú épp, hogy megneszelte azt. – Használd! Itt az ideje, hogy befejezed! – kiabálta a női hang, melyből csak úgy áradt a fájdalom.

A lány a fiú ujjaira vezette sajátjait, és aprón meglökte a pengét. Nem csúszott mélyre, sőt, épphogy csak vér csordult ki az említett helyen apró foltot képezve a lány hófehér pólóján. A fiú keze megremegett, ajka összepréselődött.

- Itt a fegyver, amivel megölhetsz – ismételte a lány kétségbeesetten, szinte epekedve a halálért. Képtelen volt tovább folytatni ezt. – Most adtam a kezedbe.

A fiú lágy hangon, de mindennemű érzelemtől mentesen, suttogva ejtette ki a szavakat a száján. – Már akkor megtetted, mikor azt mondtad, hogy szeretsz.

Ezzel a fiú elengedte a kést. Az a földre esett, és csilingelő hang keretében aprót pattant a sziklán. Ezután egy lépést hátrált, tekintetével elengedte a lány szempárját, a föld felé fordította.

- És már akkor megöltelek, mikor azt mondtam, nem szeretlek viszont.

Ahogy kimondta, szaporábban kezdett lépdelni, mígnem elfordult a lánytól, és teljes erejéből futni kezdett. Messzire, minél távolabb tőle, hogy ne kelljen szembenéznie tettének következményével, hogy elhárítsa a felelőséget magáról. Menekült, mert nem tudta kezelni a lány szívében pusztító hurrikánt.

A lány csak nézte az elsuhanó alakját, és érezte, amint összedől a világa. Tudta, hogy ez fog történni. Látta a forgatókönyvet, látta, hogyha megteszi, ez lesz a vége. Mégis megtette.

A fiú kezébe adta a fegyvert, amivel megölheti, és ő mégsem tette. Helyette egy még rosszabb sorsra ítélte. Lélek nélkül, de ugyan úgy működő testtel való életre. A vég nélküli halálra.