When not means yes

...

Ez az energia – oly ismerős, és mégis idegen – égett a köztünk lévő néhány centiméter a levegőben. Többet éreztem, mint láttam. Mikor Sorin keze közeledett felém, felálltam, hogy az arcomon érezhessem azt. A testem minden apró szőrszála felállt, mintha egy mágnes húzta volna az érintés felé. A szemeim csukva voltak, és a ki nem mondott kérdés, nem hagyott nyugodni.

Abban a pillanatban, választhattam. Azon hosszú, feszült másodpercekben villám előtt álltam az útón. Az egyik ösvényen stabil, boldog élet volt – elégedettség, és hosszú, tennivalók listája tele pipákkal. Főiskola, kipipálva. Karrier, kipipálva. Fehér esküvő, kipipálva. Világkörüli út, Jó anyagi körülmények, gyerekek, kipipálva. A tompított napsütés játszott az út tömör szennyeződésein, és a madarak vidáman csiripeltek a fák lombjai között.

Aztán ott volt a második út – sötét és keskeny, sűrű lombozaton haladva , amely megragadta a holdfényt, és túszként tartotta, mielőtt esélye lett volna a földre ütni. Villám és mennydörgés repedt a második ösvényen, a talaj pedig áruló és sáros volt. Gyönyörű , vad és veszélyes. Nekem énekelt- egy szomorú és erőteljes dalt, amely tiszta és elektromos szenvedély sokkjait az én lényembe küldték. Nem láttam a jövőt ezen az úton, de a sötétségbe bámulva a célok és a feladatok listája mellettem a földre hullott, elfelejtettem.

Választhattam. Ő választott. Tehát azt hiszem, hogy minden, ami utána jött, bizonyos értelemben az én hibám volt. Lehetett volna menni ezen az első úton. Életem hátralévő részében fényben élhettem volna, miközben a gyeplőt szorosan a kezembe tarthattam, és mindkét lában szilárdan a talajhoz szögezhettem volna. Elégedettség lehetősége előttem állt.

Ehelyett lehunytam a szemem, levegőt vettem, majd átadtam magam a sötétségnek. Abban az időben még azt sem tudtam megérteni, mit is takar a sötétség. Nem láttam volna a fájdalmat amit ezen az úton tapasztalok, és nem is érthettem meg a szenvedély és odaadás puszta nagyságát, amely engem lerohan majd.

Emlékezetes volt. Ez egy döntés volt. Egy csikorgó fékkel álltam meg, abban a második pillanatban, amikor a keze az arcom oldalához ért, és az ajkai az enyém fölé kerültek.

Az első csókom.

Még azt is tudom, mi jön ezután – még azt is tudom, hogy milyen álmodozó, áruló létezés született a csókra – megint megtenném. Több ezer alkalommal visszatértem ebbe a pillanatba, és hagytam, hogy megcsókoljon – hadd húzzon le erre a sötét, kanyargós ösvényre.

Lásd, lehet, hogy az első út napos, és egyszerű. Az első útnak lehet értelme. De a második út? Ez az, ahol ő lesz az válik majd az – erő, és biztos káosszá, a vaddá, és jóvá, ami minden fájdalmat folyamatos kényelemmé varázsol, csak azért megragadta a kezem, és éreztem, hogy mellettem áll.
Azt hiszem, ez a szerelem...