’ Bárcsak meghalnál!’- köpte oda a szavakat. Fájt, iszonyatosan, de hát kibírom gondoltam. Azon az estén végig a szavai jártak a fejemben. A gondolatok csak úgy cikáztak ide-oda. Bárcsak, bárcsak, bárcsak, meghalnál! Ó, Istenem, de szörnyű volt! Mire észbe kaptam, látásom már homályos volt. Az utolsó emlékem, az üres gyógyszeres doboz a kezemben. S mintha esőcseppek lepnék, úgy borították be ruhámat, könnycseppjeim. A levél az ágyamon volt, mit szüleimnek szántam, s a családnak. A borítékon ez állt: NE HARAGUDJATOK RÁM! IMÁDLAK TITEKET! UI.: ENNEK ÍGY KELLETT LENNIE, NEM A TI HIBÁTOK, A MAGYARÁZATOT MEGTALÁLJÁTOK A LEVÉLBEN.
Hideg van. A testem jéghideg. Mi történt velem? Hol vagyok? Ne! Ugye, nem?! Ugye, nem tettem meg?! Édes, Istenem, hiszen a testem holtan hever a padlón. Édesanyám és édesapám zokogva borulnak élettelen testemre. Mit tettem? Én, hülye, állat. Még ezzel is bántom őket. Hirtelen erős fájdalom hasít a fejembe. Sötétség, majd minden kivilágosodik. Tömeg. Az iskolában vagyok. Az osztályom összes tagja sír. Zokog! De hol van Ő? Akaratom ellenére tovább sétálok. A külső udvaron találom, ott ahova csak a cigarettázók járnak. Ő sosem cigizett, és sosem kiabált, azt az egy veszekedésünket leszámítva. Az ajtóból figyelem. Csend van. Közelebb megyek, hogy megérintsem, hogy megvigasztaljam, de már nem megy. Már nem tudom átölelni, mint régen. Még egy lépést teszek felé. Kiabál. Ordít! –MIÉRT?! MIÉRT TETTED EZT?!- De hisz pont Te mondtad! Te voltál az, aki a fejemhez vágta, hogy bárcsak meghalnék!- őrjöngtem. –Nem gondoltam komolyan, én csak, én csak…. dühös voltam,és meggondolatlan! Miért tetted ezt?!- jön a válasz…..a hátam mögül. Hall! Hall! Nem haltam meg, akkor ez egy álom? Csípj meg!- mondom a nélkül, hogy megfordulnék. Nem történik semmi. Mintha villám csapott volna belém. Kiégtem. Tudtam, tudtam, hogy ez nem álom, és hogy meghaltam. Ő is halott. A szemem láttára ölte meg magát, MIATTAM.
