Mindörökké

1. Fejezet - Bevezetés

Az én nevem Gillian Lamnia. Én vagyok II. Vadim Lamnia fia, Skora királyságának koronahercege, és jogos trónörököse. Politikai, és persze stratégia szempontokból kifolyólag Atyám megegyezett Ethela királyával, mégpedig abban, hogy a nemzetek közti szövetség csak úgy erősíthető meg, ha Atyám egyik gyermekét, azaz engem, és az egyik ottani hercegnőt összeadnak. Ez a döntés már akkor létrejött, amikor én még világra sem jöttem. Mondhatni, ez a sorsom, erre születtem. Nemsokára, pontosabban kereken egy hónap múlva elérem azt a kort, amikor törvényesen is összeházasodhatok Emilia hercegnővel. Egy apró probléma viszont van ezzel a dologgal, mégpedig az, hogy szerelmes vagyok valaki másba.

Este van, én pedig a lakosztályom ajtaja mellett a falnak dőlve várom, hogy végre megérkezzen az őrség. Hercegi feladataim közé tartozik, hogy az őrkapitánnyal hetente találkozzak, és jelentését meghallgassam. Bár kötelességemnek eleget teszek, a találkozóink mostanában majdnem hogy napi szinten megtörténnek. Meglátom a folyosó végén, ahogy két embere kíséretével felém tart. Már megint késett vagy húsz percet. Normál esetben büntetést érdemelne, mivel megvárakoztatott, de eltekintek ettől. Ahogy közeledik, a szívem egyre gyorsabban kezd verni. Minden alkalommal egyre izgatottabb vagyok. A kapitány megáll előttem, a szemeimbe néz, majd elküldi két emberét. Ó, istenem! Milyen elbűvölő, és gyönyörű, barna szemei vannak! A haja fiatalkora ellenére ezüstös, szinte majdnem hófehér, az ajkai pedig csábítóak, és kívánatosak. Egy ideig csak egymást bámuljuk, végül megtöri a csendet.

- Hercegem, menjünk be, és ott beszéljük meg. – Jelentette ki, majd pedig fittyet hányva a rangomra, bement előttem a szobámba. Nem húztam fel magam emiatt. Tetszett benne, hogy nem fél.

- Elmondaná nekem, hogy miért késik folyton, Kapitány? – Vontam kérdőre miközben a szobába érve bezártam magam mögött az ajtót, de előtte körülnéztem, hogy nincs-e senki a folyosón.

- Hiányoztál, Gillian. – Jelentette ki, majd odalépett hozzám, és lágyan megcsókolt. Nem ellenkeztem neki.

- Asher… Hiszen tegnap este is együtt voltunk. – Válaszoltam neki elpirulva. Nem mertem a szemébe nézni.

- Tudod, hogy minden perc kín nélküled, sőt, megőrjít a hiányod. – Kezét végigsimította mellkasomon, majd átölelt.

- Talán ma egy kicsit hosszabb lesz a jelentésed, mint lenni szokott. – Mondtam a férfinak kibújva az öleléséből, majd elfordítottam kulcsomat a zárban.

- Megeshet. – Válaszolta nekem a Kapitány lágyan mosolyogva, majd egy kicsit vadabbul folytatta a csókot. Egészen az ágyig vezetett engem, aztán hátralökött. Ki voltam szolgáltatva neki, és ez egyáltalán nem zavart, sőt, boldoggá tett.

Reggel van, kómásan kinyitom a szemeimet. Észreveszem, hogy nincs rajtam ruha, a nap pedig már kezd felkelni. A Kapitány mellettem fekszik, és közben aranyosan szuszog. Meg tudnám ezt szokni. Minden reggel a… Várjunk csak! Reggel van!

- Asher! Ébredj! Azonnal el kell tűnnöd innen! – Kezdtem rángatni, de próbáltam mégis halk lenni. Ó, istenem! Add, hogy még nem keresték őt a lakrészében!

Kopogás. Jajj, ne! Nem láthatnak meg így minket! A lassan ébredező kapitányt fogtam, és lelöktem az ágyból. Kissé mérgesen felmordul, de nem hagyom szóhoz jutni, és felszólítom, hogy másszon az ágy alá. A következő kopogást már ő is hallotta, így kérdés nélkül eleget tett kérésemnek. Magamra erőszakoltam a hercegi hálóruhámat, majd felpattanva az ajtóhoz siettem, és kinyitottam. A király lépett be az ajtón, és kérdés, köszönés nélkül leült az asztalomhoz.

- Gyere ide, fiam! Fontos mondandóm van számodra. – Kezdett bele. Megnyugtató a hangneme. Így már biztos vagyok benne, hogy legalább ő nem sejt semmit.

- Hívathattál volna, Atyám, és akkor a trónteremben… - Magyaráztam neki, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Talán zavar, hogy személyesen jöttem a fiam elé? – Hát, az éppenséggel nem zavar, viszont az annál inkább, hogy a királyi őrség kapitánya az ágyam alatt rejtőzik meztelenül…

- Nem, dehogy is! Tudod, hogy mindig szívesen látlak itt! Örülök, hogy idejöttél. – Idegességemben elkezdtem mozgatni a lábam, de közben végig próbáltam mosolyogni.

- Mindegy, térjünk a lényegre! – Mondta, majd hagyott egy kis hatásszünetet. Beletúrt barna, már őszülő szakállába, és folytatta. – Emilia hercegnő holnap érkezik a palotába. Nagyon szeretném, ha addigra rendbe szednéd magad, és legalább megpróbálnál úgy kinézni, mint egy felelősségteljes férfi!

Nos, igen. Azt hiszem eddig tartott a kedvessége. Atyám gyakran szeret engem kritizálni, ha kell mások előtt is, és nem veszi észre, hogy ezzel kárt okoz nekem. Ennek ellenére természetesen szeretem őt, hiszen csak azt csinálja, ami szerinte jó.

- Már is érkezik? – Megpróbáltam tettetni, hogy izgatott vagyok. Valójában tudtam, hogy mostanában érkezik meg. Ha Atyám megtudná, hogy már most biztos vagyok abban, hogy nem lesz esküvő, nagyon mérges lenne.

Atyám feláll, majd végignéz rajtam. Láttam, hogy mondani akar valamit, de inkább elfolytja. Csak nem sejti? Csak tovább bámul engem, de nem szólal meg. Szomorúan megrázza a fejét, és kimegy. Sóhajtok, és becsukom utána az ajtót. Még ha sejt is valamit, a teljes igazságot biztos, hogy nem tudja. Asher kibújik az ágy alól, majd gyorsan öltözni kezd. Elkészül, oda jön hozzám, és megáll előttem. Végül megszólal.

- Talán, itt az ideje véget vetni ennek? Ennek, közöttünk? – Lehajtja a fejét, erre én pedig átölelem.

- Soha, Asher! Soha!