Szívtelen Szerelmes

Byul - Felelősség

­ - Jó, igazad van, az tényleg nagy volt ma – nevettem bele a telefonba, miközben befordultam a lépcső után balra, hogy felérjek a második szinten lévő kislakásomba. – De azért Park professzor csuklása se volt semmi. Komolyan, Jun számolta, kereken húsz percig csuklott megállás nélkül – vigyorodtam el mialatt megpróbáltam fél kézzel kibányászni a kulcscsomómat tömött táskám mélyéről. – El tudod képzelni mennyit szenvedtünk, hogy el ne nevessük magunkat? Sung már a röfögés szélén állt, amikor hirtelen abbahagyta a csuklást, így sikerült magát annyira megnyugtatnia, hogy visszafogja magát az óra utolsó harminc percében és csak a szünetet nyerítse végig.

Elhallgattam, ahogy a barátnőm kineveti magát a vonal másik végén, mialatt kikerestem a megfelelő kulcsot és megpróbáltam beledugni azt a zárba. A pici fémtárgy megragadt és csak nagy nehezen foglalta el a helyét, de mikor elfordítottam, akkor történt igazán nagy baj. Idegesen megrántottam, megpróbáltam két kézzel tovább erőszakolni a lyukban, a vállammal szorítva a telefonomat a fülemhez, mialatt már csak fél füllel hallgattam a vonalban csevegő lány szavait, annyira lefoglalt az, hogy bejussak a lakásomba. Miután mindent megpróbáltam, de sikertelenül, egy feszült sóhajjal ellöktem magamat a zártól és visszavettem a kezembe a mobilt.

- Figyelj, vissza kell, hogy hívjalak, mert a kulcsom megint beragadt a zárba. Fel kell hívnom Minjaet, mert ő tudja mit kell ilyenkor csinálni. Ha ma nem érnék rá, holnap tuti visszahívlak, jó? – léptem el egyet balra, miközben végighallgattam a barátnőm sietős magyarázatát, miszerint ő nem fog ráérni, csak később majd egy ígéret után, hogy ő is keresni fog, végre elköszönt tőlem. – Rendben, szia!

Elemeltem az arcomtól a készüléket és egy gombnyomással tárcsáztam a lakótársam számát, akinek a névjegye már évek óta az első helyen szerepelt a híváslistámon. Pár másodperc kicsöngés után már fel is kapta, majd lelkesen belecsivitelt a vonalba.

- Byuuu, merre vagy? Gyere le a bárba, a többiek már mind itt vannak!

- Mennék én, de ez a hasznavehetetlen kulcs megint beragadt a zárba – fújtattam idegesen. – Mit kell csinálni vele, hogy mozduljon valamerre? Esküszöm, ha még egyszer megteszi, beletöröm a zárba – puffogtam.

- Jól van Méregzsák, de azért a lakás maradjon ép, amíg haza nem érek – nevetett fel. – Figyelj, a lényeg, hogy meg kell kicsit tolni a kilincset és csak utána... - fogott bele a türelmes magyarázatba, majd miután a segítségével sikeresen bejutottam a sötét apartmanba, elkezdett fecsegni és pletykálni a telefonba, ahogy azt ő mindig tette.

Felkapcsoltam a villanyokat, majd cipőben besiettem a picike előszobából nyíló tágas nappaliba, ami egyben dolgozószobaként is szolgált kettőnknek. A zöld függönnyel eltakart ablak előtt álló íróasztalra dobtam a táskámat, nem foglalkozva vele, ha esetleg meggyűrődnek a tankönyveim, majd besiettem a saját szobámba, aminek az ajtaja a jobb oldali falon nyílt, pont a fürdőszoba mellett. Kezemben a telefonommal kinyitottam a szekrényemet és gyorsan kirántottam belőle egy piros, bő pulcsit, amiről tudtam, hogy eléggé el fogja fedni a melleimet és kényelmesen meleg lesz, ha majd éjfél körül hazajövünk a pár sarokra lévő bárból. Ledobtam a mobilomat az ágyra, mert tudtam, hogy Minjae úgy is beszélni fog, nem számít, hogy én válaszolok-e vagy sem. Ez a tulajdonsága akkor nagyon megkönnyítette a dolgomat, mert gyorsan át tudtam venni a farmerdzsekimet mindenféle gond nélkül. Miután átbújtattam a fejem az élénk színű ruhadarab nyakán, gyorsan felfogtam a hajam és felkapva a telefont, kisiettem a nappaliba.

-  ...de persze nem volt neki elég, hogy duplán fizetett még meg is kellett kérnie, hogy...

Gyorsan lecsekkoltam, hogy Minjae még mindig beszél-e, de természetesen ok nélkül aggódtam. Nem volt baj, hogy nem figyeltem arra, amit mondott, mert a Maloneysben úgy is elmondta újra ugyanazt, amit a telefonban. Évek óta így ment ez, valamiért mindig nekem mesélte el az egész napját, töviről hegyire, az utolsó részletre is kitérve.