Kertvárosi Evangélium

Konfirmáció

Minimális beveztés: A Kertvárosi Evangélium egy új novella sorozat lesz a blogomon, érdekesebb vagy számomra jelentős történések, amik segítségével azzá váltam, aki ma vagyok. Ez az első rész, ahol a konfirmációm történetét mesélem el, ami nem pont úgy sikerült mint a legtöbb embernek.

TW: Ha valaki extra érzékeny a vallásos témákra, és nem tud vitatkozni, csak fröcsögni, akkor legyen olyan kedves és ne olvasson tovább.

A templom külseje enyhén ormótlan volt, színe koszos barnásvörös, mint egy paradicsomos sárdarab amit kiraktak a napra száradni. Az udvar rendezett, de dísztelen volt, a kapun kifüggesztett dátumok, időpontok, köztük vastagon szedve KONFIRMÁCIÓ május 8., délelőtt 10 óra.

Fél tíz volt, és én kellően csinos, illendően visszafogott ünneplőben feszítettem a parkolóként funkcionáló zsákutca végén. A lábamon lévő Converse-t leszámítva egyáltalán nem lógtam ki a többi ott lévő tizenéves közül, de ez pont elég volt ahhoz, hogy ne érezzem magam teljesen középszerűnek. Akkoriban a tornacipő még állásfoglalás volt, jelezte melyik szubkultúrához tartozik a viselője, legalábbis ezzel áltattam magam. Valójában senki nem gondolta rólam, hogy mivel Converse-t hordok, punk, rock és indie zenét hallgatok, Zabhegyezőt, Villon-t olvasok és szombatonként messze elkerülöm a Bankot. Viszont a hol hippi papagáj, hol a 90-es évek rock korszakát idéző ruháimmal párosítva már egészen más volt a helyzet. De aznap karjaim karkötő mentesen, teljes meztelenségükkel lógtak a testem mellett és szoknyám alatt sem lapult meg a szokásos trapéz farmerem. Frizurám egyénisége kómában feküdt, valahol együtt pihentek a gyűrűimmel és a minimális smink tudásommal. Ezen egyetlen birtokomban lévő cipő sem tudott volna segíteni. Viszont a nyakláncaimat, még ha el is dugva a felsőm mögött, de büszkén viseltem, a két medál halkan csörömpölt ha elég erősen léptem. A kissé csorba békejel és az anarchiát jelképező A betű mindig rajtam volt, mert tudatni akartam a világgal, hogy anarchoszindikalista vagyok. Nem mintha tisztában lettem volna, mit jelent ez a kifejezés, én abban a biztos tudatban éltem, hogy egy olyan világszemlélettel azonosulok, ahol a béke mindenféle központi hatalom nélkül létezik és eszembe sem jutott, hogy egy kommunista irányzatot népszerűsítek. Mentségemre legyen mondva, hogy Kurt Cobain haláláról, az ókori egyiptomiak szokásairól és a Lord of the Dance tánclépésiről tömérdek információval rendelkeztem, viszont a világ politikai része szinte teljesen hidegen hagyott. Odáig jutottam csak el, hogy a háború rossz, a hatalom mindenkit elnyom, az emberek hazudnak és minden más közhely, amit egy másodrangú punk zenekar szövegeiből össze tudtam halászni. A vallásokat sem szerettem különösebben, a kereszténységet pedig kifejezetten megvetettem, és mégis ott álltam a templom mellett, számadásra készen arról, hogy hiszek Jézusban és az ő tanításaiban.

Mit kerestem ott? Leginkább kiutat. Valójában csak arról volt szó, hogy hiába érveltem, hisztiztem és tettem meg mindent annak érdekében, hogy ne kelljen konfirmálnom, az engem nevelő felnőttekkel szemben, esélyem sem volt. A magamra vett új viselkedésformákat ők is, mint a legtöbben, kamaszkori múló hóbortként látták, nem pedig a kialakulófélben lévő személyiségem alapjaiként. Persze voltak amiket kinőttem, lemorzsoltam magamról, de jó néhányat még a mai napig viselek és a vallástalanság pont ebbe a kategóriába tartozik. Igaz, nem mindig könnyű kiszűrni milyen hobbik és gondolatok lesznek a tartósak, és megértem miért tűnhetett a hirtelen jött hitetlenségem egy rövid életű lázadó korszaknak; pár évvel korábban még papnőként képzeltem el a jövőmet. Akkoriban Jézust nagyon közelinek éreztem magamhoz, élvezettel jártam el vasárnaponként a gyerekek számára tartott, játékos istentiszteletekre és mindenki láthatta erős a hitem. Csak aztán kibasztak a gyerekosztályról, menstruálsz, melleket növesztettél és már az első sikertelen maszturbációdon is túl vagy, szóval nem vagy többé hivatalos a tea partinkra.