Darchor

1.rész

Meredten bámultam magam elé, ám rövid időn belül megzavart valaki. Pontosabban valakik.

- Alex, minden oké?- kérdezett rá Lauren, miközben fekete hullámos haját a füle mögé próbálta tűrni, kék szemeivel pedig engem vizslatott. Azonnal erőltetett mosolyba kezdtem, és próbáltam visszatérni a jelenbe, az iskola előtti kis részre ahol kezdett összegyűlni a kis csapat.

- Persze, bocs- vigyorogtam rá, majd a többieknek is odaköszöntem. Az osztályunkból mindenkivel jóban voltam, és a két év alatt bevált rutin lett a becsengetés előtti gyülekezésünk az ajtó előtt. Lauren Prestont nevezném a legjobb barátnőmnek, de nem úgy, ahogy bárki más gondolná. Vele beszélek a legtöbbet, de ő se tud rólam sok mindent, és ez így van rendjén.

- Lex, mit gondolsz, hétvégén ráérsz? Megyünk sátrazni, és eddig sose jöttél velünk sehova- pillantott rám Connor érdeklődve. Elhúztam a szám, miközben rá néztem. Szőke haja gondosan be volt lőve, zöld szemeivel pedig az őrületbe kergetett. Na, nem azért mert tetszik, csak szimplán idegesítő ahogy néz. Elgondolkodva néztem rá, majd a többiekre, akik mind kíváncsian figyeltek, hogy ez alkalommal mit találok ki. Hisz igen, két év alatt sose mentem velük szinte sehova, mert nem tehettem meg. Apa biztosan nagyon idegesen lenne, ha estére elmennék, hisz így is épphogy nem bukunk le. De tudtam, hogy nem csinálhatom azt örökre, hogy hazugságokkal tömöm őket, miért is nem tudok velük menni. Sóhajtva megvontam a vállam, majd megadóan felemeltem a kezem.

- Legyen, ez alkalommal elmegyek, de ne szokjatok hozzá- mosolyodtam rájuk, majd megfordulva bementem a suliba. Az első pár óra normálisan telt, unalmasan, és vontatottan. Elérkezett az ebédszünet. Egy szendviccsel és Laurennel indultam meg a padunk fele, ami az udvar egy eldugott részén van, mindig ott tanyázunk mikor eszünk.

- Lex, akkor beavatlak a részletekbe, rendben?- vigyorgott Zoé lelkesen. Lassan bólintottam miközben a szendvicsembe beleharaptam, de nem is igazán rá, hanem a mögötte lévő fára koncentráltam. Levelei lassacskán lehullottak, hisz az ősz szele már meg-meg billentette őket. Pompáztak a színekbe, és hiába a kedvenc évszakom a tél, az ősz mindig ámulatba ejt. Egy kéz halad el a szemem előtt, egyszer, majd kétszer. Zavaromban Zoéra néztem, aki barna szemeivel dühösen méregetett, miközben hajába belekapott a szél, amit a kapucni tartott csak egy helyen.

- Bocsi, figyelek- mosolyogtam rá kedvesen. Fújtatott egyet majd szemeit összehúzva beszélni kezdett.

- A közeli erdőbe megyünk csak, mivel így pont négyen leszünk lányok, nem kell hoznod sátrat, Laurennel alszol. Lehetőleg túra cipőbe gyere, pulcsit ne felejts el hozni, esőkabátot is rakhatsz, már ha nem akarsz elázni- kacsintott- ezenfelül este sütünk, bármit hozhatsz hozzá, de szerintem néhány szendvicset is elpakolhatsz mert ezek mindent felzabálnak- mutatott a három srácra- Igazából ennyi, kérdés?

- Innit is hozzak, gondolom- mosolyogtam két rágás között a többiekre.

- Azt már megoldottuk- vigyorogtak össze a többiek. Vállat vonva ettem tovább majd eszembe jutott, hogy azt mondta, négy lány lesz.

- Ki a negyedik lány?- néztem rá Zoéra érdeklődve. Szájába beleharapott majd zavartan pillantott el a vállam fölött. Hátranéztem és megláttam egy fekete hajú lányt, aki egyel felettünk járt. Bőrdzsekiben volt, ujjait feltűrte, ahogy tudta, így kilátszódtak a tetkók. Szájába piercing, és erős rúzs hangsúlyozta ki, még ilyen messziről is az ajkát. Szeme is ki volt sminkelve, már amennyire  láttam.

- Vandának hívják, jó fej- motyogta-, na de én behúztam leckét írni, sziasztok-, pattant fel, és viharzott el. Nos, hát jó. Szóval így megyünk négyen lányok. A fiúk meg egyértelműen Connor, Dan, Tom és Felix. A négyes fogatukba mindig is megvolt mindenkinek a szerepe. Connor a szőke szépfiú, aki bár jól néz ki, rendkívül megválogatja a barátnőit, óvatos, és mégis van annyi tekintélye közöttük, hogy hallgatnak rá. Daniel, a barna bozontos hajával, a laza stílusával, aki deszkával közlekedik a folyosón is, és akinek minden héten másik barátnője van, és akinek a legfontosabb az életében a gitárja, na meg a haverok. Tom, aki Dannel mindenben benne van, megegyező a stílusuk is, de ő a csajozást visszafogottabban csinálja. Felix. Hát Felix foglalkozik a jövőjével, ő emlékeztet a házikra, és a dolgozatokra, aggódó, de mégis a jól beállított sötét barna frizurájával és rendkívül kifinomult ízlésével bekerült a csapatba, hisz ugyanolyan hülye, mint mi, csak takarja. Míg végiggondoltam ezeket, a többiek szedelőzködni kezdtek, mert becsengettek. Utolsó falatomat lenyeltem majd a kukába hajítva a szalvétát, követtem őket.

Mikor az utolsó órának is vége lett, gyorsan bepakoltam a táskámba, és kiindultam a teremből. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, hirtelen éreztem, hogy valami eltalált. Ijedten kaptam a fejemhez, majd lenézve a földre megláttam a flakont. Dühösen néztem abba az irányba ahonnan jött, és egy vigyorgó Danielt láttam meg a többiekkel mögötte.

- Hé kiscsaj, jössz akkor? Mert ha igen, holnap nyolckor előttetek leszünk, megfelel?- kérdezte, miközben fel húzogatta szemöldökét viccesen. Egyből elmosolyodtam, de mielőtt választ adtam volna, felkaptam a flakont, és vissza dobtam.

- Rendben tökfej- mondtam majd hátat fordítva kiléptem a teremből.

Ahogy az utcára értem, a fülhallgatót bedugtam, és zenét hallgatva elindultam haza. Nem lakok messze, olyan húsz perc lehet gyalog, és én úgy vagyok vele, ennyi gyaloglás kell, és zenét hallgatni is imádok, szóval ez egy kis kikapcsolódás mielőtt belépek a házba, ahol visszatérek a fantázia világba. Milyen kár, hogy ez a fantázia valós. A hétköznapi lányból, aki titkokat rejteget, aki csendes, de mégis mindenre vevő, hazaérve kivetkőzik az emberi létből, és egy másik faj, egy másik világ nyílik meg. A két világ között, mindössze átjárók vannak, amiket csak tudatosan lehet átlépni, amikről emberek még csak sejtésekből, mesékből sem ismernek. Amikor belépek az ajtón, olyan, mint bármilyen ember lak. A szobám, az apám szobája, a fürdő, még a konyha is. A pince is először tök átlagosnak tűnik. De mégis, ott van az a bizonyos könyvespolc, három lépésre a lejárattól. A harmadik polcon lévő, balról a harmadik tárgy, ami egy egyszerű órának tűnik, mégis ha háromszor megkopogtatod, megváltozik minden. Megjelenik a kapu, amin átlépve bizony egy másik helyen találod magad, ahol a magam fajták élnek. Vagy legalábbis régen így volt. Jelenleg a Romitok- vagyis mi- már az emberek között elvegyülve éljük mindennapjainkat, és ezt a kaput igen ritkán használjuk, csak ha találkozót hívnak össze az öregek. De ez ritkán van, és sose jelent jót. Utoljára akkor voltunk bent, mikor eldöntötték, el kell jönnünk, és az emberek között kell élnünk, viszont okát sose tudtam meg. Én még meg sem születtem ekkor, és azóta ez a kapu csukva áll.

És hogy a kapun, és a régi élőhelyünkön kívül miben vagyunk mások az embereknél? Számtalan dologban. Otthon állítólag a testünk megtartja ezt a formáját, viszont vörösen izzunk. A felgyülemlett energiával sok mindenre képesek vagyunk, alakítjuk, vagy ha emberi nyelven akarnám megfogalmazni, varázsolunk, de azért nem úgy, ahogy néhányan megírták itt a varázslókkal kapcsolatban. Nincsenek varázsigék, csak a gondolataink, a kreativitás, és mi magunk. Ezen kívül minden Romitnak van egy képessége ami addig a napig derül ki, míg be nem tölti a tizennyolcadik élet évét, és ez számtalan dolog lehet. Viszont mint mindennek, annak is van rossz oldala, hogy nem az otthonunkban élünk, hanem itt, és a valónkat vissza kell tartanunk. A rendkívüli nagy óvatosságon, és fegyelmen kívül havonta egyszer vért kell fogyasztanunk, hogy megőrizzük, mégis elnyomjuk magunkat. Pontosítva nem kell pont vérnek lennie, egy ujj is lehet, vagy bármi, a lényeg, hogy emberi legyen. Ez az ára annak, hogy nyugodtan az emberek között éljünk, és ne törjön ki háború, és hogy ne bukjunk le. Pár száz éve működik, szóval nem lenne nagy cucc, de érzem, ahogy beilleszkedek, ismerkedek, havonta egyszer tört forgatnak a szívembe, és összetörik minden.

Mindenesetre valamilyen formában minden ember tud rólunk, hisz nem véletlen vannak boszorkányos, vagy vámpíros történetek, nem igaz? Mindennek van valóságalapja, csak az emberek szeretik mesének hinni a dolgokat, és mi addig vagyunk biztonságban, amíg ez így is marad.