Oil on canvas -

Lolita

Állni, oly tehetetlenül, hogy reszket szíved, s agyad pedig idegenkedik, az új embertől, kifejezetten nehéz. Sőt, nem is nehéz, inkább komplikált. Candy pedig, sosem szerette a komplikált dolgokat. Hiába szeretett tanulni idegen nyelveket, hiszen a francia nem volt elég a továbbtanulásához, hiába kedvelte a versírást és a festészetet, (persze egyikben sem jeleskedett) nem tudott megküzdeni a számára összetett dolgokkal. S egy új ember megismerése igencsak összetett volt. Végigpillantani a szőkeségen, ahogyan párja felé nyújtja a kezét, ami összeér a törékeny kacsókkal... Szinte elrettentette. Melodyt, akit gyermekkora óta ismert sosem tartotta akkora vetélytársának. A lány hiába volt szerelmes Rayanba, sosem volt olyan, aki Rayannak kell. Hiszen a férfi imádta a kihívásokat. Az olyan nőket, kik dámák voltak. Vagy esetleges Pinup girl-ök, kikbe annyira szerelmesek voltak a haditengerészek. Egy időtálló nőt akart maga mellé, akit ha lefest, s évekkel később nézik meg a festményt, lerí róla a modell gyönyörűsége. S Candy bármennyire volt boldog a mostani párja mellett, mindig is tudta, hogy ő nem volt ilyen. Olyan könnyen múlna el, mint egy szuicid gondolat a milliárdos fejében. De, az előtte álló, annyival különb volt. Ahogyan törékeny derekát átöleli a vérvörös ruha...

Yekaterina  egy egyszerű orosz származású lány volt. Szülei gyermekkorában váltak el, s hiába élhetett a legcsodálatosabb anyagi helyzetet között, sosem volt igazán boldog. A Frida Khalo jelenség megszemélyesítője lehetett, hiszen, mikor szomorú volt, vagy nem mosolygott, az emberek szinte jobban szerették. S ez mutatkozott meg nála akkor is, mikor belenézett a napcsókolta bőrű férfi szemeibe.  Boldog lehetett egy pillanatra, hiszen egyszerű mosoly jelent meg az ajkain, mit le is törölt, akár mások a könnycseppeket. A tökéletesség elve alapján élt, mit a Reformkor ihletett, hiszen ott sem mosolyogtak képeken az emberek, mert azt bárgyúnak találták. Így a lány sem tette. Érezhette a Rayan nevezetű férfi tekintetében, hogy valami jelen pillanatban nem stimmel hormonajival, hiszen egyetlen pillantás másodperctizede alatt mérte végig, majd szinte konstatálta magában, hogy igencsak szép. S Katya, ezzel tisztában volt. Bár nem űzhette úgy a balettet mint kortársai, túlságosan "nőies" alakja miatt, (A tánctanárnője szerint szimplán csak kövér volt, Katya szerint meg féltékeny) mégis, hogyha tehették volna, mindig őt kérték volna fel bármilyen szerepre. S ezzel, az orosz szőkeség tisztában volt. Még nem gördültek le olyan könnyedén a francia szavak a nyelvéről, mint az apjának, de lágyan szólalt meg, miközben végigmérte a babakék ruhában totyogó leányzót.
- Jól áll a kék. - Egyszerűen csak bókolni akart, beszélgetést kezdeményezni, hátha lesz egy új barátnője, de a halk Merci mögött, mit újdonsült ismerőse motyogott, érezte, hogy ebből nem lesz mély barátság. Sőt, futó ismertség se. Talán Ő is féltékeny lenne? Pedig, olyan kedves arca van. Sokkal kedvesebb mint az övé. Ezzel a szöszke lehunyja pilláit, majd hallgatni kezdi a semmitmondó szavakat, amiket a két férfi vált.
- Akkor, mikor is ejtjük meg a közös vacsoránkat?
A két lány szeme elkerekedett. Candy azon kezdett el izgulni, hogy az orosz édesapa ne vigye el lányát, eközben a lánya pedig azon stresszelt, hogy mit is vegyen fel. Hiszen Zaidi... tényleg magával ragadó volt. Dehát, barátnője van. Ő meg túl fiatal hozzá. 
- Amikor ráér, ez csak természetes. Bemutathatom az új festménykollekciómat is, hogyha akarja.
Szóval ő az a festő, akitől veszi a dadaista műveket? - zúgott át a gondolat az alacsony lány fején, majd egy pillanatra elgondolkodott. Vajon a barátnőjét is le szokta festeni?
- Örvendetes lenne. Akár még a jövő héten is ráérek, hogyha az Önnek jó.
Candy nagyra tárta a szemeit. De, hiszen akkorra beszéltek meg egy közös filmezős estét. A Lolitát akarta megnézetni vele Rayan, hiszen még nem látta. Valami fiatal szép lányról van benne szó, s egy idősebb férfiről. Emlékszik, még a könyvet is látta olvasgatni, de sosem figyelt rá annyira, mint amennyire kellene. Ezek az egyszerű jelek... Ugye nem szeret bele? Hiszen sokkal fiatalabbnak néz ki nála az a lány. Hogy is hívják? Valami hosszú orosz neve van. Csak nem. Lehetetlen volna.Emlékszik, mikor ott álltak a Kampusz udvarában, egymásba gabalyodva, csókolóztak, mintha nem lenne holnap és meghallotta a legédesebb szót a világon a férfi ajkai közül. "Szeretlek."
- Nekem is jó lenne, de csak akkor, hogyha meg is veszi az egyik festményemet.
Mély csend. Mr. Zaidi szíve a torkában dobog. Hiába volt a nagy medve egy ideje ismerőse, még mindig nem értette, hogy mikor reagál pozitívan a viccekre. Néhol úgy érezte magát, mintha egy kihallgatáson lennének. De, csak olykor, mikor kettesben voltak. Most mosolygott. Talán, talán az édes kis Lolita hozza ki ezt belőle? Miket is gondol. Hiszen neki Candy az egyetlen elbűvölő nő a világon. Az egyedüli. Nem is lehetne rajta kívül más.
Majd a hallgatás után, halk nevetés tört fel a ruszki férfi torkából.
- Mást nem is terveztem, de, ha akarja lefestheti Katyát.
A pár összezavarodottan vált egy pillantást, majd az imént felszólaló kissé megrázza a fejét.
- A lányomat.
- Na még mit nem! - Csattant fel Candy, mire szinte a lágy Jazz is megállt a levegőben. Lefagyott minden, s mire észbe is kaphatott volna Rayan elverte tekintetével. Alexej, mintha személyiséget váltott volna. Nem mosolygott, s a lány magát verte gondolataiban. Hogy lehet ilyen? Hogy gondolhat mindig a legrosszabbra? Gimnazista korában is annyi bajba keveredett hatalmas szája miatt és most sem képes magát türtőztetni. Pedig, Rayannak annyit jelent a festészet... Viszont, mindig is ő volt az egyetlen múzsája. Eddig mindig azt mondta. Most pedig, csak beleharap alsó ajkaiba, összetört szívének repedését hallgatja, majd pedig abban reménykedik, hogy valaha bocsánatot kap azért, amit elkövetett. Hiába szabadkozna most azonnal, tisztában van vele, hogy már felnőtt, nem érne vele el semmit. Akkor ezzel mit ért el? Ki ahhoz ő, hogy megmondja élete szerelmének, a professzorának, a mentorának, hogy kit fessen le és kit nem? Majd hirtelen, lágy, halk, szinte tündéri kuncogás törte meg a csendet. Olyan bájos volt, hogy a gesztenyeszínű hajkoronával rendelkező lány szíve szinte abban a pillanatban olvadt el, s mikor felpillantott, mélyen belenézett a szőkeség igéző kék szemeibe, mik a boldogságtól csillogtak.
- Amúgy is gyűlölöm a dadaizmust. - Szólalt fel. - A festő sosem lesz szabad, az ecsete örökké rabbá teszi.
Az este további része csendben telt.