Nyugalom tengere

A Balaton partján állok és csak most érzem igazán, mennyire eljárt felettem az idő. Bár mit is mondjak, hisz már elmúltam 76 éves. Július 12-e van, és úgy olvasom e levelet, mintha most látnám először. Ugyanannyi mosollyal, ugyanannyi könnyel. Hiába jövök ki minden évben, hiába tudom, mit takarnak a sorok, szívem még mindig reszket. Olyan fájdalom ez, ami sosem múlik. Levél egy kedvestől, egy baráttól, egy emléktől.

Drága Lizámnak, bár tudom, fájni fognak ezek a sorok.
1944. július hó 12., valahol Galíciában

Remegve írom neked ezt a levelet. Ezek az utolsó szavaim hozzád, az orvos már hívta a papot.
Nem így kellett volna történnie, nem ilyen hirtelen, ilyen fájdalmasan. Értelmetlenül.
Életemben olyan keveset szóltam, most mégis annyi minden van, amit el akarok mondani, annyi minden, amit már sosem mondhatok el. Titkok, álmok, érzések.
Sosem voltam a szavak embere, nem mondtam ki sokszor, mennyire szeretlek, nem szavaltam neked verseket és nem súgtam szerelemtől mámoros szavakat a füledbe. Most sem leszek költői, nem is tudnék, de a halál mindent megszépít majd, még ezen egyszerű szavak emlékét is. Tudod, Édesem, fáj. Annyira nagyon fáj, hogy itt kell hagyjalak, nem tudva, levelem elér-e hozzád, nem sejtve, milyen életed lesz ezután. Mindennél jobban látni akarlak, megérinteni, megcsókolni mézízű ajkad, érezni virágillatod. De nem tehetem, többé már sohasem és ez szétszaggatja szívemet. Balga gondolatok háborgatják elmémet, de tehetetlen vagyok ellenük. Úgy érzem, nem csókoltalak eleget, nem mondtam elégszer, hogy szeretlek. Ismerlek téged, Drágám, tudom, szeretsz a napon feküdni a Balaton partján, de ki figyel rá ezentúl, hogy ne égj meg? Ki javítja majd a kocsit? Ki keres majd elég pénzt? Miből fizeted ki a számlákat? Egy halott emlék biztos nem.
Fog még szeretni téged valaki? És ami talán a legjobban gyötör, a gondolat, amely mérgező tüskéivel beleakaszkodott szívembe: te kit szeretsz majd ezután, engem elfeledve?
Tudom, ezek csak egy haldokló borús aggályai, ígyhát Szívem, kívánok neked jót és szépet, találj magadnak valakit, aki úgy szeret majd, mint én téged.
Ne sírj sokat, ne hagyd, hogy a szomorúság megtörjön, emlékezz arra ami szép, emlékezz ránk. Ha úgy érzed, nem bírod tovább, ha a fejed fölött összecsapnak a hullámok és fuldokolsz, gondolj arra a napra, amelyet szívem legkedvesebbjei között őrzök.
Emlékszel? Nyár volt, ültünk a Balaton parton. Te abban a gyönyörű, aranysárga ruhádban voltál, amire margarétákat hímeztek. Te voltál a szín, a Nap, maga az élet.
Talán már elfelejtetted, hisz semmi különös nem történt aznap, csak ültünk, kezünket összekulcsolva, fejünk felett a sirályok vijjogtak, a szél beletépett ruhánkba. Te nevettél valamin, talán azon, ahogy a víz kicsapott és lábunkat mosta, apró kagylókat hagyva maga után. Ragyogó barna hajad a válladra omlott, hullámzott a széltől. Meglepődtél, mikor hirtelen magamhoz húztalak, én is meglepődtem. Sosem voltam heves ember. De olyan gyönyörű voltál, élettel teli, muszáj volt hozzádérnem, hátha nekem is jut valami a ragyogásodból.
Úgy éreztem magam, mint egy kisfiú, aki befőttesüvegbe próbálja zárni a napfényt. Mert ez vagy nekem... a fény.
Csak szorítottalak, sokáig, te mégsem húzódtál el. És mikor zúgott a szél, a sirályok éktelen hangon rikoltottak és a hullámok tajtékoztak minden más hangot elnyomva, csak akkor, igen, akkor mertem a füledbe súgni lehelet-halkan, szeretlek.
Lehet, meg sem hallottad, hiszen oly bátortalan, gyönge volt az az édes szó az ajkamon. Neked talán csak egy átlagos nap volt a strandon emberzajjal, szélzúgással és madárcsiviteléssel, de nekem az a szó, az a nap maga volt a mennyország.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem félek, hazudnék akkor is, ha azt írnám, nem fáj. Annyi szörnyűséget láttam a fronton, harci gázt, tankot, fegyvert, pokolgépet, halált, megtört árnyékokat, gyalázatot és szenvedést. Az emberi lélek fertője ez. Én még most sem értem, miért harcolunk így, nem bírom fölfogni, mi értelme van. Ez... ez itt rosszabb még az acsarogva marakodó veszett kutyáknál is.
Nemsoká én is egy leszek a névtelen arcok közül, akik értelmetlen, kegyetlen halált haltak egy háborúban, amely sosem ér véget, egy olyan országért,  amely nem békét akar, hanem hatalmat, szenvedés, vér és halál által. Mondd, Kedvesem, milyen ország az, melyet hullahegyekre építenek és folyóiban vér folyik?
Hazudnék, ha azt mondanám, elfogadtam ezt a véget. A lelkemet is eladnám az ördögnek, ha újra láthatnálak, ha lecsókolhatnám orcádról levelem okozta bánatod könnyeit.
Hazudni akarok neked, Lizám, hogy ne sírj. Hazudni akarok neked egy boldog életet, ahol nincs háború, ahol nem kell meghalnom és minden nap összefonódott kezekkel ülhetünk a Balaton parton. De nem tudok ekkorát lódítani, Szívem. Én biztos nem.
Még soha, egyetlen harcban sem féltem ennyire. Sírok. Én, a férfi, aki még a szülei temetésén sem sírt, aki soha egy csepp könnyet nem hullatott a legnagyobb fájdalmak közepette sem, úgy zokogok, mint egy szerencsétlen gyermek. Örülök, hogy most nem látsz. Nem akarnám, hogy sírva, a fajdalomtól és a halál árnyékától megtörten emlékezz rám. Hadd éljek, legalább a te szívedben úgy, hogy csendesen ülünk a vízparton, apró kezed a kezemben, és bár köröttünk minden zajos, mi magunk a nyugalom tengere vagyunk. Kérlek.
Hosszú lett a levél, tudom, és annyi mindent mondanék még neked, Lizám, de már nincs erőm. Emléked napsütötte ízével az ajkamon hagyom itt e sötét világot mindörökre.

Életének utolsó, őszinte lélegzetvételével:

a te szerető Károlyod

Könnyeim csorognak az arcomon, érzem, ahogy a strandoló emberek megbámulnak, de nem érdekel. Ez az én fájdalmam, az én szerelmem.
Sok nehéz évet éltem meg, a háború végét, a megszállást, a rendszerváltást. Bár sokszor nem láttam azt a fényt, amit Károly észrevett bennem, túléltem. És ő is túlélte a szívem rejtekén.

Álmomban mindig itt ülünk, a habokat nézve, egymást átölelve, nyugodtan. Nem számít a világ, a háború, a zaj. Csak mi ketten. Ennél többem sosem volt, nem is kellett.
Vannak emlékek, amelyek felmelegítenek egy hideg téli éjszakán, enyhítik a korgó gyomor kongását és mosolyt csalnak a könnyes arcokra. Ez is egy ilyen emlék. Az a nap és Károly is.

Néha megengedem magamnak, hogy elképzeljem, milyen lett volna, ha túléli. Milyen lenne ráncos arca, reszkető keze, gyermekeink, unokáink. De már sosem tudom meg. Talán nem is baj, Isten talán okkal nem adta meg. A miértekre nincsenek válaszok, még a fenséges, tajtékzó hullámok sem tudják. Sem itthon, sem máshol.

Engedem, hogy utolsó könnyeim elmossák a múlt fájdalmát. Érzem, utoljára vagyok itt. Kezemet belemerítem a hűvös vízbe, elbúcsúzok. Aztán lassan megfordulok és hazamegyek.