Semmiért egészen (Kenny Ackerman x Uri Reiss)

1.

- Mi a neved?

Kenny először fel sem fogta a kérdést; még mindig a történtek hatása alatt állt. Egyetlen pillanat alatt sokkal közelebb került a halálhoz, mint eddigi élete során bármikor és ez igencsak letaglózta.

Mikor azon az éjszakán egy meglehetősen részeg barom kikotyogta neki a Reissok létezését és valamivel később azt is, hol találja meg őket, nem sokat habozott. Túlságosan könnyelmű volt, de a bosszúvágy vezérelte: bár sosem találkozott velük azelőtt és pár nappal korábban még azt sem tudta, hogy egyáltalán a világon vannak, mégis gyűlölte őket. Gyűlölte őket azért, mert miattuk kellett az egész családjuknak a sötétbe húzódva élnie, elzárva a világtól és a szabadságtól; mert miattuk kellett a kishúgának a Földalatti Körzetbe kényszerülnie és szajhának állnia - mindezt pedig azért, mert őket nem tudták manipulálni, ők nem voltak hajlandóak birka módjára fejet hajtani előttük.

Amikor felfedezte a mezőn sétáló testvérpárt - az egyikük zömök, fekete hajú férfi, a másik, a fiatalabb, kicsi és törékeny, piheszerű, szőke hajjal -, még csodálkozott is, hogy ennyire könnyű dolga lenne. Közel s távol senki más nem járt rajtuk kívül.

Bármennyire furcsállta is, végeredményben nem sokat habozott, ám amint rájuk támadt, hamar más irányt vettek a dolgok. Hirtelen robbanás rázta meg a vidéket, s mire feleszmélt, már egy gigászi marokban találta magát. Egy titán tartotta fogságban - a szörny maga a földön hasalt, tarkójából a szőke hajú fivér emelkedett ki, ő irányította.

Sohasem hittem volna, hogy létezik itt, a falakon belül olyan lény, amely erősebb nálam.

- Várj, Rod, ne lőj! - ütötték meg a fülét a szavak; a fekete hajú testvér kétségbeesetten emelte rá a fegyverét, ám az öccse nem engedte, hogy elsüsse.

- Ha tippelnem kéne - folytatta kicsivel később -, akkor azt mondanám, ő egy Ackerman leszármazott. Ebben az esetben megvan az oka arra, hogy a fegyverét ellenem fordítsa...

Még be se fejezte a mondatot, már el is hajította a pengét, ám a másik férfi gyorsabb volt - a torka helyett a csuklóján hatolt át a fegyver, ám nem látszott rajta, hogy fájna neki; csak szomorkásan, szánakozva nézett fel rá.

Rájött, hogy semmi más fegyvere nem maradt a titánt irányító fiatalemberrel szemben, hacsak nem az, hogy megpróbál az irgalmára hatni; abban a pillanatban, amint a markába fogta, végezhetett volna vele; ahogy mások egy legyet ütnek agyon, ő ugyanazzal a játszi könnyedséggel morzsolhatta volna össze őt - lett volna oka rá -, ám valamiért ezt eddig mégsem tette meg.

És nem is lépte meg végül, hanem elengedte.

Kenny nem volt a nagy szavak embere, és az érzelmekkel is nehezen bánt, ám azt ő maga is észrevette - észre kellett vennie -, hogy a mai nap sorfordító volt; nemcsak meglátta azt a szörnyet, aminek a puszta létezése is csupán szóbeszéd volt addig a szemében, de kétféle új érzelmet is megtapasztalt: a félelmet és a megindultságot. Ahogy látta a könnyeket a szőke hajú szemében, majd azt, ahogy fejet hajt előtte, így kérve a megbocsátását, mintha ő is azon emberek közé tartozna, akik nem csak, hogy tiszteletet érdemelnek, de egyáltalán embernek lehet tekinteni őket, sokféle érzés cikázott át rajta. Nem nagyon tudott mit kezdeni velük, de azt már tökéletesen látta, hogy nem fogja megölni ezt a férfit; képtelen lett volna rá. És azt is, hogy bármi jön is ezután, ő ezt az embert akarja követni. Sosem hitte volna, hogy egyszer majd meghunyászkodik valaki előtt, de valahogy ezt most nem is érezte igazán megalázónak.

Mi a neved?

Lassan eljutott a tudatáig a kérdés és felnézett; a szőke férfi továbbra is előtte térdelt, és türelmesen várta a válaszát. A testvére pár méterre tőlük állt és rosszul leplezett dühvel szemlélte őket, ám különösebben ez egyiküket sem izgatta.