Mikor az érzelmek irányítanak

Első

Ezen a csodás reggelen a családunk együtt reggelizett.

A hangulat elragadtató volt, mindenki örömmel osztotta meg élményeit a többiekkel.

Kivéve őt: Medox Harris.

Ő volt az aki egész idő alatt csak ült és a tekintetét egyszer sem szakította el a telefonjáról.

Medox nem volt elragadtatva az összeköltözést illetően és ezt nem is relytette véka alá.

- Medox drágám, miért nem eszel? Nem szereted? - szólt hozzá Amber, az anyukám.

- Nem vagyok éhes. - vetette oda flegmán a fiú és közben fel sem nézett a telefonjából.

- Értem. Egyébként miújság a suliban? - folytatta anyukám Medox faggatását.

- Miért kell minden "családi ebédünknek" a suliról szólnia? Nincs más téma csak ez? - kérdezte értetlenül.

- Fiam! Hogy beszélsz anyáddal? - csatlakozott a párbeszédhez Jeffrey, Medox édesapja.

- Nem az anyám! - mondta, majd felállt és beviharzott a házba.

Én csak csendben fogyasztottam a sültkrumplim és figyeltem az eseményeket amikor anyu megérintette a kezem és:

- Édesem, nem beszélnél vele? Hátha rád jobban hallgat.

Medox kezdettől fogva nem szeretett volna hozzánk költözni és ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a mindennapos rosszkedve és a kirohanásai.

Ki nem állhatta anyát, engem és ezt az egész helyzetet amibe belekényszerült.

Lassan egy hónapja, hogy Medoxék hozzánk költöztek, de a fiú még mindig nem barátkozott meg az új helyzettel. Nem hiszem, hogy ezt egy beszélgetés helyrehozná.

- Miért hallgatna? Az elmúlt egy hónapban alig láttam belőle valamit, mert vagy a szobájában gubbasztott vagy nem volt itthon. Ráadásul még egy szót sem beszéltem vele, csak a legszükségesebbeket.

- De ha megpróbálnál beszélni vele lehet, hogy tudnál rá hatni. Azért mégiscsak egy korosztály vagytok.

- Na és? Az még nem azt jelenti, hogy rögtön "öribarik" leszünk.

- Légyszíves Beka. Egy próbát igazán megér!

- Nem is tudom... - hezitáltam.

- Kérlek szívem, a kedvemért. - könyörgött anya míg be nem adtam a derekam.

Kopogtattam Med ajtaján, majd pár másodperc múlva kinyitotta.

Vetett rám egy flegma pillantást, majd egy szó nélkül visszasétált az ágyához és ledobta magát rá.

- Mit akarsz? - kérdezte miközben rám se nézett.

Most rajtam a sor, hogy beszéljek. Innen már nincs visszaút... - gondoltam magamban, majd egyszerűen leültem az ágyára, Medtől biztonságos távolságban.

- Beszélgetni. - válaszoltam a korábbi kérdésére.

- Nincs jobb dolgod?

- Dehogyisnem, de ez most fontosabb.

- Mi ennyire fontos, hogy ott hagysz mindent és inkább engem zaklatsz?

- Az, hogy nem viselkedhetsz így velünk. Mostmár mi vagyunk a családod és össze kell tartanunk, mert ez így helyes. Úgysem tehetsz ellene semmit, akkor legalább ne tedd elviselhetetlenebbé a helyzetet.

- Nekem nincs családom. - mondta, majd hirtelen felült. - És ez a helyzet már anélkül is elviselhetetlen, hogy én azzá tenném.

- Ez nem igaz, csak te látod így.

- Tudod, engem senki nem kérdezett meg arról, hogy mit akarok. Hogy szeretném e ezt a r*hadt költözősdit vagy sem. - emelte fel a hangját -
Soha senkit nem érdekelt, hogy én mit érzek. Úgyhogy engem se fog, hogy ti mit éreztek.

- És így most jobb? Hogy elzárkózol a világ elől? Hogy nem adsz nekünk egy nyomorult esélyt sem? Hogy úgy bánsz velünk mint egy kutyával? Szerinted engem megkérdeztek, hogy mit szeretnék? Nem! És mégsem csinálom a fesztivált nap, mint nap.

- Sajnálom, ilyen vagyok.

- De Medox ez nem jó! Fogd fel, csak segíteni szeretnék.

- Miért mi vagy te pszichológus?

- Nem, de neked arra lenne szükséged. Mert nem normális ahogyan viselkedsz.

- Honnan tudod milyen vagyok? Nem ismersz! Az pedig, hogy dühös vagyok apámra, mert úgy rángat mint egy bőröndöt és magamra, mert hagyom neki az nem azt jelenti, hogy egy szörnyeteg vagyok.

- Sosem mondtam, hogy az vagy. Csak az nem tetszik ahogyan most viselkedsz. És ezen kellene változtatnod, hidd el neked is jobb lenne.

- Majd én azt eldöntöm, hogy mi jó nekem és mi nem.

- De ha nem adsz nekünk egy esélyt akkor honnan tudod, hogy nem lehetne jobb?

- Figyelj, nem kell esély, se jópofizás az asztalnál, mert én tudom, hogy ez nem fog működni ugyanis utálok másokhoz alkalmazkodni és nem is fogok, az biztos.

- Ki mondta, hogy bárkihez is alkalmazkodnod kell? Van két fürdőszoba, van saját légtered - mutattam körbe a szobáját - senki nem fog zavarni téged.

- Ja, persze.

- Oké lehet kicsit nehezebben megy az együttélés idegenekkel, de akkor is meglehet szokni. De ahhoz neked is akarnod kell.

- Nincs kedvem megszokni. Az egészhez nincs kedvem.

- Ez nem kedv kérdése.

- Nem raknánk át máskorra ezt a diskurzust? Mert akkor tanulnék. - kérdezte.

Medox és a tanulás? Esélytelen.

- Csak mondd, hogy nincs hozzám kedved és már itt sem vagyok.

- Nem erről van szó, szivesen folytatnám ezt az igen értelmes és remek beszélgetést, "miszisz mindent jobban tudok és másokat kioktatok saját magukról, pszichiáter Beka", de ahogy mondtam nem érek rá, mert holnap témazárót írok és nincs kedvem megbukni a családi problémáid miatt. - mutatott a matekkönyvére.

- Rendben, ezesetben jó tanulást és legalább gondolkodj el azon amit mondtam.

-Kössz. Majd igyekszem. - mondta unottan én pedig már ott sem voltam.

Hű ez a fiú...ahogy egyre jobban megismerem úgy egyre unszimpatikusabbá válik számomra.

Utálatos és kiállhatatlan. Nehéz lesz vele az együttélés...

Amikor leértem a konyhába ott anyukámat találtam, egyedül ácsorogni.

- Na beszéltetek Medoxszal? - tért rá a lényegre.

- Igen, és nem, nem változott semmi. Ugyanúgy megveti az egész családot és az együttélést. Lehetetlen rá hatni. Csak azt képes mondogatni, hogy ő ezt nem akarta és nem fog hozzánk alkalmazkodni.

- Aaahj istenem... - túrt kétségbeesetten a hajába.

- Nyugalom, majd csak megbékél egyszer. - bújtam oda hozzá.

- Azt mondod?

- Remélem. - mondtam, majd felmentem a szobámba.

Az nap még sok dolgom volt.

Aha. Telefonozás és sorozat nézés, igazi elfoglalt ember vagyok!